Lehet, oda kéne menni, és beletolni a Dunába a Parlamentet

„Idősödő nő vagyok, civilizált társadalmunk jelképei éktelenkednek rajtam: smink, fülbevaló, meg ez a hülye varrt, leárazott bőrcipő. Nyálammal megnedvesítem az ujjam, aztán a körülöttem lévő mocsokba mártom, csíkot húzok vele az arcomra. Gyanakodva figyelnek, nem igazán értik, mit akarok ezzel. Aztán beugrik a pipa, előhúzom a zsebemből, és feléjük nyújtom. Az egyik odalép hozzám, kiveszi a kezemből, beleszív, aztán körbeadja, végül visszakerül az én számba. Átöleljük egymást, és együtt sírunk mindannyian, koszos, meztelen testű indiánmassza, közepén az idősödő nővel, aki – bár a saját jövőjének már bottal ütheti a nyomát – eljött, hogy segítsen visszaszerezni a gyerekekét.” 

Kikészít a magyarországi helyzet? Mindig azt gondolod, már nincs lejjebb, aztán kiderül, hogy mégis? Legszívesebben tombolnál? Puskás Panni szövegeivel intellektuális értelemben megteheted. A rezervátum visszafoglalása című kötetről Kiss Tibor Noé azt írta, hogy „nyers, lendületes, játékos – mint egy ütős punkszám”. Lázadásról, irodalmi gusztustalankodásról, vérről és női szolidaritásról beszélgettünk Pannival, aki azt is elárulta, mit szólt az írótárs, Selyem Zsuzsa, hogy az egyik novella főszereplője lett.

A legtöbben kritikusként, kulturális újságíróként ismernek. A Revizor egyik szerkesztője vagy, rovatot vezetsz a Glamourban, cikkeket írsz a Magyar Narancsba. Milyen út vezetett eddig a novelláskötetig? 

Terápiás célból kezdtem el írni, volt egy rossz párkapcsolatom. Úgy éreztem, nincs más output, ahol ki tudnám élni a kínjaimat. Eleinte csak magamnak írogattam, aztán egyszer elég dühös voltam, meg egy kicsit ittam, és elküldtem az egyik szövegemet az Élet és Irodalomba Grecsó Krisztiánnak, aki azt mondta, hogy ez szuper, lehozza. Utána arra gondoltam, hogy jó, akkor ez valami, amit meg kell próbálni folytatni. 

Ez az írás is benne van a kötetben?

Igen, az a címe, hogy Variációk toleranciára. Egyébként nyilván a kritikaírás is hozzátesz ehhez az egészhez. Ha az embernek kialakul az önbizalma az írásban, onnantól fogva más műfajokban is sokkal könnyebben próbálja ki magát. Bár kicsit még bizonytalan vagyok ezen a terepen. Ahhoz is el kellett telnie 5-6 évnek a szakmában, hogy kimondjam magamról, hogy kritikus vagyok. Van, akinek ez sokkal könnyebben megy, jellemzően férfiaknak. Elkezdenek valamit csinálni, és akkor azonnal azok. Én 8 éve írok novellákat, megjelent ez a kötet, és most kezdem csak magamat egy kicsit írónak gondolni. 

Nem vagyok a referenciális olvasat híve, nem foglak életrajzi vonatkozásokról kérdezgetni. De annyit elárulhatnál: írtál verset Sárga folyás címmel? Volt ilyen korai zsengéd?

Nem, Isten ments, sosem tennék ilyet. Igazából ez a szöveg, a Leszámolás Bukowskival kicsit a női irodalomról szól, meg úgy egyáltalán a női szerepkeresésről egy férfiak által uralt világban. Azt szerettem volna, hogy az elbeszélőről ne derüljön ki, jó költő-e, vagy sem. Maradjon benne a pakliban, hogy irtó gázos nő, de legyen benne az is, hogy ő tényleg olyan, amilyennek gondolja magát, azaz irgalmatlanul tehetséges. Az, hogy ez végül kiderül-e, Charles Bukowskin múlik sajnos, aki a szövegben, de mára már az általa képviselt irodalomképben is meglehetősen impotens.   

A Leszámolás Bukowskival jó értelemben véve eléggé őrült szöveg. Van benne szarás, szex, öncsonkítás, részegség. Nem volt kockázatos ezzel indítani a könyvet?

Szerintem ez a legviccesebb szövegem, ezért kezdtem ezzel a kötetet. Bret Easton Ellis után vérről és erőszakról írni nem hiszem, hogy olyan nagyon kockázatos. De milliárdegy más példa is van. A már említett Bukowski is írt ilyesmiket, de hogy ne menjünk olyan messzire, Petri György is. Van azért már egy jó 50 éves története az irodalomban való gusztustalankodásnak. Éppen ezért nem gondoltam, hogy ez a szöveg különösebben formabontó vagy zavarba ejtő lenne az olvasóknak. 

Én nagyon bírtam. Talán azért is, mert a nők azért nem gusztustalankodnak olyan régóta irodalmi szövegekben, nem? 

Igen, ez fontos dolog. A testen kívüliség egyébként sokféleképpen megjelenik ebben a kötetben. Minden alkalommal, amikor ezekből a szegény nőkből kifolyik egy kis vér, szabadságot éreznek, és mentesülnek a társadalmi normák alól. 

A kötetben 21 különálló novellát lehet olvasni. Mi az, ami szerinted akár témaválasztásban, akár kivitelezésben összeköti ezeket a szövegeket? 

Hát, valószínűleg a női szemszög. Ha 8 éven keresztül írsz egy kötetet, akkor nem egy nagy koncepcióban gondolkozol. Anno a Független Mentorhálózat részeként jelentkeztem Kiss Tibor Noéhoz. Ez volt az a kezdeményezés, ami az Orbán János Dénes-féle íróakadémiára reakcióul jött létre. Noé elkezdte mentorálni a szövegeimet, rengeteget tanultam tőle. Akkor került egyáltalán szóba, hogy kötetem legyen. Ő mondogatta ezt, egy idő után pedig bennem is átkattant valami, így megpróbáltam összekapcsolni a szövegeket. Motivikus hasonlóságok eleve vannak bennük: ilyen például a nyílt erőszak reprezentációja, a fulladás, a hazátlanság vagy az otthontalanság kérdése. Egyébként is nagyon kevés olyan novelláskötet van, ahol az összes történet egyetlenegy koncepcióba rendeződne. 

Mi az, amit írástechnikai szempontból ki tudtál próbálni, be tudtál gyakorolni ezekben a szövegekben? És milyen fejlődési pontokat látsz, ahova innen tovább lehet menni?

Eleinte nagyon indulatból írtam, mostanra konceptuózusabban érdekelnek témák. Alanyi szövegekkel kezdtem, de szerencsére gyorsan ráuntam saját magamra. Elkezdtek más emberek érdekelni, és azt hiszem, ez komplexitást tudott adni a szövegeknek. Most a rövid szövegek után inkább egy nagyobb struktúra érdekel, hogy azt képes vagyok-e vajon kézben tartani. Vagy hogy világosabban beszéljek: regényt szeretnék írni. 

Sokféle társadalmi probléma megjelenik a könyvben. Ez a kritikusi énedből jön, vagy egy harmincas nő a mai magyar társadalomban nem is igazán teheti meg, hogy politikamentes szövegeket írjon? 

Ebben élem a hétköznapjaimat: van egy belpesti Facebook-buborékom, ahol tulajdonképpen az elmúlt 10 évben csak az jött velem szembe, hogy hogyan van elcseszve ez a világ. Merem remélni, hogy azért másoknak olyan online környezetük van, ahol néha jó dolgok is történnek. 

Erre nem én leszek a példa, pláne most, a transz- és homofób törvények idején. 

Igen, most is mennyi rossz dolog történik, miközben itt beszélgetünk, és az egyik rossz dolog azért történik, hogy a másikat ne vegyük észre. Felülről irányítják a mi elvileg szabad gondolkodásunkat, állandóan feldobott témákra kell reagálnunk ahelyett, hogy kicsit komplexebben láthatnánk a világot. Ez rendkívül zavar, ahogy a politikai kommunikáció totális lebutítása is. És igen, baromi fontosak nekem a könyvben szereplő témák, és azt gondolom, hogy művészetet csinálni per pillanat anélkül, hogy ezekről a dolgokról tudomást vennénk, nagyon álságos és képmutató dolog.  

A címadó novellában (lásd fenti idézet) egy 42 éves nő beáll a városban garázdálkodó indián gyerekek közé, hogy segítsen visszaszerezni a jövőjüket. Szerinted, mit lehet kezdeni a bennünk felgyülemlő dühvel, hogy ne destruktív irányt vegyen, mint abban a szövegben? 

Nagyon jó lenne, ha tudnám, mert akkor már rég megcsináltam volna. Merthogy a válasz erre nyilvánvalóan az, hogy a világot kellene jobbá tenni. Egyébként optimista alkat vagyok, be is szállok kampányokba, kezdeményezésekbe. Az Üvegplafon nevű blog alapítói között voltam, de más, számomra fontos ügyekért is igyekszem tenni. Mégis nagyon ritka az a pillanat, amikor azt érzem, hogy ezzel bármit is elérek. Ilyen volt például a NOlimpia-kampány, meg mondjuk a VIII. kerületi önkormányzati választás. Szóval néha egy-egy pillanatra felvillan, hogy van értelme annak, amit teszel, de azért többnyire nem, és az emiatt érzett düh nálam gyakran az írásban szublimálódik. És hát a sztori vége sajnos az, hogy lehet, oda kéne menni, aztán bele kellene tolni a Dunába a Parlamentet, és akkor minden okés lenne. 

A Vakáció című szöveg egyik szereplője annak ellenére visszatér Magyarországra, hogy megkoronázzák Orbánt, lezárják a határokat és kikapcsolják az internetet. A Balatonra, a Túró Rudira, a nagymamára hivatkozik, és van egy exe is, akiért még mindig odavan. Meg lehet kérdezni, hogy téged mi tart ebben az országban? 

Időről időre elgondolkodom rajta. Nagy Olaszország-mániás vagyok. Ez picit ebből a kötetből is kiderül, de a tervezett regényem fele is ott fog játszódni. Három érvem van a maradás mellett. Az egyik a szociális kötődéseim: a családom, a barátaim, azok az emberek, akiket szeretek. Fontos nekem, hogy a mindennapjaimban is részt tudjanak venni. A másik, hogy ha elmegyek külföldre, nem tudom, mennyi idő után élnék politikai szempontból is ott. Ha reggel felkelsz, és az első kávédhoz a 444 meg a Telex híreit olvasod, és azon kúrod fel magad, hogy itt mi történik, akkor nem vagy sokkal jobb helyzetben, mint akik itt maradtak, és ugyanezt szívják. A harmadik pedig a felelősségérzet. Én saját magamat gondolkodásra, cselekvésre alkalmas embernek tartom. Ha az ilyen emberek innen elmennek, akkor nem marad itt senki, aki ezeknek a problémáknak a megoldásához hozzá tudna tenni. 

A Nem a világvége című novella elbeszélője a fikcionalizált Selyem Zsuzsa íróval próbálja meg kiszabadítani az állatkerti állatokat. Megosztható, mit szólt Zsuzsa, amikor olvasta a szöveget? 

Az úgy volt, hogy én már e-mailekből hellyel-közzel ismertem Zsuzsát. Elolvastam Az első világvége, amit együtt töltöttünk című novelláskötetét, és látám, hogy ez szuper. Kicsit meg is voltam sértődve, hogy én meg itt dolgozom a könyvemen, és az övé mennyivel királyabb. Aztán arra gondoltam, hogy jó, semmi baj, nem az a dolgunk, hogy egymásra kiakadjunk, hanem hogy inspirálódjunk abból, amit a másik csinál. Ez a novella tehát nem jöhetett volna létre anélkül a kötet nélkül. Miután megírtam a szöveget, rögtön el is küldtem Zsuzsának, aki nagyon sokat nevetett rajta. Ő ugye Kolozsváron él, korábban még sosem találkoztunk személyesen. Aztán képzeld, három nap múlva, késő este szembejött velem a VIII. kerületben. Erre mennyi esély volt? Mindketten úgy éreztük, ez egy jel, és azóta nagyon jóban vagyunk. 

Emlékszem, Zsuzsától is többen megkérdezték, mit csinálna, ha tényleg itt lenne az apokalipszis. Te mit tennél, ha már csak egy hetünk lenne hátra? 

Nehéz kérdés. Vagy elmennék valamilyen menő tengerpartra, és ott csapatnám az utolsó egy hétben, vagy gyorsan megpróbálnám magam köré gyűjteni azokat az embereket, akiket szeretek. Velük tölteném az időt, és valószínűleg nem lennék józan. Józanul várni a világvégét rettenetes lehet.