Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Noha ma már csak árnyéka önmagának, a Hydrierwerke Pölitz AG a második világháború idején a német hadigazdaság egyik legfontosabb ipari létesítményének számított. A mai Lengyelország területén, az egykori Pölitz – ma Police – közelében fekvő hatalmas üzemtől azt remélték, hogy enyhíti Németország krónikus kőolajhiányát.
Miután az országnak nem volt elegendő saját olajforrása, a vezetés a szénalapú szintetikus üzemanyagok előállításában látta a megoldást. Erre „született meg” az ipari komplexum, amely azzal vált a korszak egyik legnagyobb és legmodernebb hidrogénező létesítményévé, hogy nagyrészt Felső-Sziléziából érkező szénből benzint állított elő. Ezzel a technológiával a német hadsereg is elegendő üzemanyaghoz juthatott.
Saját kikötője is volt a gyárnak
Az 1938-ban alapított gyár építése rendkívüli tempóban zajlott: a néhány év alatt mintegy 1500 hektáros területet elfoglaló létesítmény saját kikötővel és fejlett infrastruktúrával kapcsolódott az Odera vízi útjaihoz. A termelés 1940-ben indult meg, és a gyár a korszak egyik legmodernebb technológiáját alkalmazta: a szén hidrogénezésével állított elő folyékony üzemanyagot. Ennek révén nemcsak gépjárművekhez szükséges benzint és dízelt gyártottak, hanem repülőbenzint is, amely létfontosságú volt a Harmadik Birodalom légiereje, a Luftwaffe számára. Emellett kenőanyagok és egyéb vegyipari termékek is készültek itt.
A termelés 1943-ra érte el csúcspontját, amikor a létesítmény a német szintetikus üzemanyag-termelés jelentős részét adta.
Kényszermunkások tömegeit dolgoztatták a gyárban
Pölitzet 1939-ben közigazgatásilag Szczecinhez csatolták, és a gyors ipari fejlődés nyomán új lakótelepek épültek a német munkások számára. A gyár működtetéséhez azonban nem csak önkéntes munkaerőt alkalmaztak: a háború előrehaladtával egyre több kényszermunkást, hadi- és koncentrációs tábori foglyot hurcoltak ide. Őket a gyár körül kialakított táborokban helyezték el, és embertelen körülmények között dolgoztatták. A létesítmény így nemcsak ipari, hanem humanitárius szempontból is tragikus helyszínné vált.
A második világháború idején az üzem több koncentrációs tábor – köztük a Stutthof, Sachsenhausen és Ravensbrück – altáboraként is funkcionált, és a munkaerő jelentős részét is a foglyok adták. Mint ismert, a náci Németország és szövetségesei 1933 és 1945 között több mint 44 ezer tábort és egyéb fogvatartási helyet – köztük gettókat – hoztak létre, amelyeket kényszermunkára, politikai és ideológiai ellenfelek internálására, valamint tömeges megsemmisítésre használtak. 1939 és 1945 között mintegy 30 ezer embert kényszerítettek munkára a Hydrierwerke Pölitz üzemben, közülük hozzávetőleg 13 ezren vesztették életüket.
A sorsa megpecsételődött a háború után
A komplexumot 1944-től rendszeres bombázások érték – legalább tizenkét nagy légitámadást is elszenvedett. Noha a németek igyekeztek különféle módszerekkel védeni az üzemet, az épületekben egyre súlyosabb károk keletkeztek. 1945-re a gyár megszűnt, amely igencsak nagy részben hozzájárult a német hadigazdaság összeomlásához.
A háború után, 1946-ban a terület szovjet ellenőrzés alá került, amellyel megpecsételődött az üzem sorsa. A még használható berendezéseket leszerelték és a Szovjetunióba szállították, ahol újra felhasználták azokat. A bontási munkákat nagyrészt német hadifoglyok végezték. Amit nem tudtak elszállítani, azt egyszerűen hátrahagyták. Az ezt követő években lengyel mérnökök folytatták a bontást, és a lengyel hadsereg gyakorlóterületként is használta a helyszínt. Egy azonban biztos: miután a térség később Lengyelországhoz került, az egykori ipari óriás lassan eltűnt a gazdasági térképről.
Így néz ki ma
Ma a terület hátborzongató képet fest. A sűrű növényzettel benőtt romok között még mindig felfedezhetők az egykori gyár elemei, köztük szétszórva a régi benzintartályok. Ugyancsak láthatók a betonvázak, a bunkerek és az egykori ipari épületek maradványai, valamint egy teherpályaudvar és egy erőmű darabjai, ahogyan
megmaradt az egykor félkész termékek kezelésére használt szénfeldolgozó építmény is.
A területen felismerhető még az üzemanyag-égető acélváza és több védelmi létesítmény is, köztük a tojás alakú, egyetlen személy védelmére szolgáló szilánkálló cellák, a légoltalmi óvóhelyek és az úgynevezett Wassermann-típusú bunkerek a jellegzetes betoncsúcsaikkal.
Veszélyessé vált a terület
Bár a romok látványa magával ragadja az arra járókat, a terület felfedezése cseppet sem veszélytelen. Amellett, hogy a földön mindenhol törmelék hever, és a kiálló fémdarabok is sérülést okozhatnak, a még bejárható, föld alatti járatokat és bunkereket is csak nagy odafigyeléssel szabad megközelíteni. Ha úgy döntesz, hogy egy lengyelországi utazásod alkalmával mégis megtekintenéd az üzemi területet, érdemes a helyszínre szervezett túrákon részt venned.
Kapcsolódó: Több mint hétezren dolgoztak Sztálin ajándékán, mégsem szeretik ma a helyiek
