gyümölcs háború

A Penicillium penészgombák antibakteriális hatását kétségtelenül a skót bakteriológus, Alexander Fleming fedezte föl, amikor a londoni St. Mary Kórház orvosi karán Staphylococcus aureus baktériummal kísérletezett. Nem volt különösebben rendes ember, és laboratóriumát sem tartotta tisztán. Amikor 1928 szeptemberében elment két hétre nyaralni, nem mosta el a baktériumos petri-csészéket – ennek köszönhető, hogy mire visszatért, a tálkákban roppantmód elszaporodtak a kórokozók, itt-ott penész is megtelepedett rajtuk. Ahogy rendet rakott, észrevette, hogy az egyik csészében a penészgomba körül nincsenek baktériumok. Azonnal rájött, hogy ennek csak egy oka lehet: ez a fajta gomba gátolja a kórokozók növekedését.

 

Nem sikerült eleget termeszteni

A fölfedezés eleinte nem keltett különösebb visszhangot, ám nagyjából egy évtizeddel később egy oxfordi kutatócsoport célul tűzte ki maga elé, hogy nagyobb mennyiségben állítsa elő az antibiotikumot. Hatalmas áttörésnek számított 1940-ben, amikor Howard Florey, Ernst Chain és Norman Heatley vezetésével sikerült olyan mennyiségben előállítani, amellyel négy egér életét megmentették.

Emberi fölhasználáshoz azonban jóval nagyobb mennyiségekre volt szükség. Eleinte a Fleming által kialakított módszert követték: tápanyagban gazdag folyadék – úgynevezett penészleves, ahogy a skót kutató nevezte – felszínén növesztették, ám így lehetetlen volt a szükséges nagyságrendben előállítani.

Végül létrehoztak egy leginkább egy régimódi benzineskannára hasonlító kerámia erjesztőedényt – a nőkből álló hattagú technikuscsapat, a „penicillin-lányok” ilyenekben gondozták a penészgombákat, hetente néhány milligrammnyi antibiotikumhoz jutva.

Az első emberkísérlet: siker a sikertelenségben

Ez már elegendő volt ahhoz, hogy emberen ki lehessen próbálni a szert. Ekkor hallottak egy 48 éves rendőr, Albert Alexander esetéről, akinek arcát megkarcolta egy rózsatövis, és a sebe elfertőződött. A rendkívül agresszívan terjedő kórokozóval az orvosok semmit sem tudtak kezdeni. Tehetetlenül figyelték, ahogy betegük elveszíti egyik szemét, majd a fertőzés a tüdejére is átterjed. Florey-ék engedélyt kértek, hogy penicillint adhassanak a rendőrnek, aki 1941 februárjában megkapta az injekciót.

A szer hatása elképesztő volt: a kórokozó rövid idő alatt szinte teljesen eltűnt a férfi szervezetéből.

Sajnos csak majdnem teljesen, és mivel a rendelkezésre álló antibiotikum elfogyott, nem tudták folytatni a kezelést. A fertőzés ismét szétterjedt Alexander testében, és ekkor már nem volt mivel magállítani: a férfi pár nap elteltével elhunyt. Noha tragédiával végződött az eset, megmutatta, milyen hatalmas lehetőségek rejlenek az antibiotikumos kezelésekben.

A háborúban közben egyre nagyobb szükség lett az életmentő szerre. Ahogy 1941-ben a nácik már Londont fenyegették, a kutatást az Egyesült Államokba vitték. Az Illinois államban található Peoriában kaptak laboratóriumot erre a célra az USA Mezőgazdasági Minisztériumától. Itt fedezték föl, hogy nagymértékben növeli a hatékonyságot, ha a penészt keményítős főzetbe merítik.

Egy nemzetbiztonsági gyümölcs

Ekkor a munka fókusza átkerült a módszer fejlesztése helyett az ellenállóbb, nagyobb „termést” hozó Penicillium-törzsek felkutatására. Ennek érdekében katonák, kutatók és önkéntesek penészes kenyerek, sajtok, húsok és más élelmiszerek tömegét vizsgálták meg. Sőt, még Ausztráliából és Indiából hozott talajmintákat is elemeztek, ám hiába. A megoldás végül egy furcsa véletlennek volt köszönhető.

1943-ban a peoriai laboratórium egyik technikusa, Mary Hunt épp bevásárolt, amikor föltűnt neki, hogy egy zöldséges épp egy gyanús kinézetű sárgadinnyét próbál eltüntetni szem elől.

„Várjon csak, az a gyümölcs penészes?”

– kérdezte hangosan. A tulaj, John Scoutaris roppant kellemetlenül érezte magát, hiszen mindig büszkén hirdette, hogy csak friss, makulátlan termékeket árul. „Dehogyis” – válaszolta, és megpróbálta gyorsan és feltűnésmentesen eltüntetni a kötényében, ám a kellemetlenkedő nőszemély nem tágított. Ahogy egyre többen gyűltek köréjük, Scoutaris halkan kérlelni kezdte Huntot, hogy ne csináljon ügyet a dologból, ám a technikus előbb nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozott, majd közölte:

„Az a penészes dinnye megnyerheti a háborút a szövetségeseknek.”

Egy dinnye szerepe a háborúban

Bármilyen hihetetlennek hangzott is a kijelentés, igaz volt: a penicillin széles körű használata előtt bármilyen kis fertőzés halálos lehetett. Márpedig a katonai táborok nem szűkölködtek az elkapható betegségekben.

Egyes források szerint nem Mary Hunt volt Penészes Mary, és ezek kétségbe vonják a zöldségessel folytatott beszélgetés hitelességét is. Ismert egy olyan verzió, amely Penészes Maryt egy ismeretlen nőként ábrázolja, aki egy napon

Hogy melyik történet az igaz, valószínűleg már sosem derül ki. Annyi azonban bizonyos, hogy a gyümölcsön megtelepedett penész hatszor annyi antibiotikumot termelt, mint a Fleming által használt gomba. Ezután vált lehetségessé a gyógyszer tömeggyártása, amely napjainkig mintegy 80 millió ember életét menthette meg.

Fleming, Florey és Chain 1945-ben Nobel-díjat kapott közreműködéséért a penicillinnel kapcsolatos kutatásokban. Penészes Mary-t azonban – bárki is húzódjon meg a furcsa név mögött – méltánytalanul elfelejtette a történelem.

Napjainkban már inkább az jelenti a problémát, hogy nem hatnak az antibiotikumok. Szakértő mondta el, mi az oka az aggasztó jelenségnek.