Baldóc Gábor Ignác gyerektábor

Gábor Ignác műfordító, irodalomtörténész az első világháború előtt megalapította a Vándordiák Egyesületet és a vándordiák-mozgalmat, és kéthetes vándortáborokat szervezett a Felvidéken a gyerekek számára. 1921-ben a ma Szlovákiához tartozó Bardócon (Baldovce, Baldovskákúpele) megvette az ottani gyógyfürdő területét, és gyerekek nyaraltatásába kezdett. A műfordító felmenői mind rabbik voltak, maga is rabbiképzőben érettségizett, és bár később elhagyta a vallás szokásait, munkássága révén mindvégig megőrizte zsidó gyökereit, elítélte a kitérést, cikkeket írt zsidó lapokba, élete utolsó évében pedig a Pesti Chevra Kadisa vezetőségi tagja lett.

Baldócfürdő, ahogy a régi Nagy-Magyarországon nevezték, ismert gyógyfürdő volt többféle forrásvízzel Lőcse és Szepesváralja között. Egyik oldalon a káptalan látszott Szepesváralja fölött, mögötte a szepesi vár romjai, a másik oldalon Lőcse volt. Gábor Ignác, aki nagy Tátra-imádó hírében állt, az első világháború után viszonylag olcsón juthatott a területhez, ahol néhány évtized alatt igazi gyerekvárost hozott létre.

Gyerekparadicsom a Tátrában

A baldóci fürdőhely közel harminc hold nagyságú területén egy régi, a 18. század elején épített, a Csáky család nevéhez fűződő vadászkastély volt. Az épület vaskos falai között harminc szoba fogadta a nyaralni vágyó gyerekeket: tizenöt a földszinten, az emeleten. Külön épület szolgált a gyerekek ebédeltetésére, óriási nagy ebédlővel, és ehhez építették a fürdőépületet is, ahol minden fürdőszobában két kád volt, egy zománcozott, és szemben vele egy fakád, az tartozott a gyógyhatású iszapfürdőhöz. A fürdőnek meleg szénsavas vize és erős vastartalma volt. A területen sima, tisztálkodásra alkalmas víz nem volt, úgyhogy a tisztálkodáshoz és hajmosáshoz óriási tartályokkal fogták fel az esővizet, amelyek a ház oldalába voltak építve.

Egy másik forrásból – ez volt a Deák-forrás borvize – palackozott vizet árultak. Gábor Ignác családja palackozta és forgalmazta a Budapesten is híres gyógyvizet a mai József Attila utcában, amit akkor Fürdő utcának hívtak, a boltot pedig Édes Kútinak. Ki volt építve Baldócon a palackozáshoz a töltőház, de a helyiek egy szabadon folyó csapon keresztül ingyen juthattak a forrás vizéhez. Egy korabeli, a gyógyvizet reklámozó számolócédulán a következő, Gábor Ignác által írt reklámszöveg olvasható:

„Nincs étvágya? Ég a gyomra? / Hallgasson a tanácsomra: / Baldócit igyék éhomra! / Igyék délben, este, reggel, / Mindennap csak egy üveggel! / Így, ha rendszeresen issza, / Egészségét szerzi vissza!”

Az üveg egyik oldalán ül egy hasát fogó gyomorbajos beteg, „óh!” felkiáltással, a másik oldalán pedig gyógyultan mosolygósan azt mondja: „áh…”.

Volt még egy forrás kiépítve a fürdő területén, ez volt az Ernestine forrás: ez keserűsót tartalmazott, de az nem került kereskedelmi forgalomba.

A gyógyfürdő nyolcszögletű épület volt, amit Lobogónak hívtak. Fedett épület volt kabinokkal, a medencébe lépcsőn lehetett bemenni a 14 fokos vízbe. A fürdőt a gyereknyaralás idején színháznak is használták, ahol a gyerekekkel együtt rendezett előadásokat tartottak. Ilyenkor lefedték a medencét, a kabinokból öltözőket alakítottak ki, és felszereltek reflektorokat is az esti színházi gyerekelőadásokhoz. A gyerekek csak maguknak játszottak, vendégeket nem hívtak, és a fürdőnek csak a nyaraltatás alatt volt ilyen funkciója.

A hatalmas területen Gáborék állatokat is tartottak, külön épületben volt a csűr és az istállók, és volt egy erdei lak is, amit egy híd kötött össze a főépülettel. A hidat stílusosan Sóhajok hídjának nevezték el.

Ignác felesége szerette volna, hogy ne csak fenyők legyenek a kastély körül, így aztán telepítettek elé lombos fákat is. Körülötte gyönyörűen parkosítottak, virágokat ültettek. Az ótátrafüredi főkertészt, egy bizonyos Fábri urat kérték fel a park gondozására, aki a családjával odaköltözött, és télen-nyáron ott lakott egy külön házban. A nyaraltatás alatt orvos is volt a tábor területén, akinek ún. orvoslakás is ki volt alakítva, a gyerekeknek pedig egy betegszoba.

A nyári szezon júliustól szeptemberig tartott, az év többi részében a terület fiúintézetként működött, és szigorú erkölcseiről volt híres, például fiúnak lánnyal egy padon ülni nem lehetett. Strandoláskor a vízbe előbb a lányok mentek, csak utána következhettek a fiúk. A fürdőnek versenyméretű uszodája is volt, ahol rendszeresen úszóversenyeket szerveztek. A gyerekek hat- és nyolchetes turnusokban nyaraltak. A második világháború kitöréséig nagyon népszerű volt a hely, és egyre több gyerek jelentkezett nyaralásra, a legfrekventáltabb időszakban kétszázan nyaraltak ott egy időben. Budapestről menetrend szerinti vonaton, külön vagonban érkeztek a gyerekek.

Ingyennyaralás a szegény családok gyerekeinek

A táborban vegyesen voltak jómódú és szegény gyerekek is, utóbbiaknak ingyen biztosították a nyaralást. Üzleti szempontból a családi történet szerint egyáltalán nem volt kifizetődő ez a vállalkozás, de a család megszállottan szervezte a tábori életet. Egy gyerek költsége egy napra 6 pengő 60 fillér volt. Amit lehetett, megtermelték a birtokon, a húst, a cukrot és a sót vették meg máshonnan. Az óriási konyhakertben zöldségeket és gyümölcsöt is termesztettek. „A gyerekek egyik legkedveltebb reggelije az olajban pirított kenyér vagy körözött liptai túró volt. És mindig valami gyümölcs. Ribizliből például annyi termett, hogy azt már egyszerűen nem lehetett elfogyasztani” – szól a család története.

A kétszáz gyerek nyaraltatása komoly logisztikát igényelt, amiben 70 fős személyzet segédkezett. A gyerekek nagy kedvence a délutáni uzsonna volt öt óra körül kakaóval vagy tejeskávéval, kétféle, általában fahéjas és kakaós kaláccsal. Ezeket helyben sütötték. A személyzet tagjai között öt szakács volt, rengeteg mosogatólány és legalább öt mosónő segített a gyerekek ellátásában.

A Gábor család egyik tagja a következőket mondta a bőséges étkezésekről: „Nagy versenyevéseket rendeztünk. Én egyszer nyertem, akkor sült krumplit kellett enni, és 63 krumplival nyertem. Hogy nem haltam bele, azt csak a Jóistennek köszönhetem. Volt versenyevés palacsintából is, amit én nem szeretek. Voltak olyan barátnőim, még levél is van tőlük, akik panaszkodtak már felnőttkorban, hogy Baldócnak köszönhetik, hogy nem tudnak lefogyni. Mert akkor úgy meghíztak. Agyontömték őket. Aminek aztán ugye a lányok nem is nagyon örültek.”

Nyelv- és tornaórák délelőtt, színjátszás este

A nyaraláson kívül a Baldócon levő gyerekek napi két órában nyelveket tanultak, németet és franciát anyanyelvi tanárral, és tornatanár is segítette a nevelőmunkát, aki naponta tartott tornaórát, általában reggel, felkelés után. A szigorúan szabályozott napirend betartására sokat adtak. Pontos időben volt a felkelés, általában 7-kor, 8 órakor volt a reggeli, az asztalnál a fiúk-lányok külön ültetve, utána következtek a nyelvórák, aztán mentek a strandra ebédig. Ebéd után kötelező volt a szieszta, utána séta a hegyekbe vagy a közeli falvakba.

A tábor alatt nagyobb kirándulásokat is szerveztek Lőcsére, a szepesi vár romjaihoz és a Dunajec folyóhoz, ahol tutajoztak a gyerekek. Rendszeresen kirándultak Dobsinára, a jégbarlangba és Krasznahorkára, a várba. A gyerekek korcsoportok szerint voltak beosztva, külön voltak a fiúk és a lányok. Általában húsz gyerek volt egy csoportban, két-két felügyelő tanárral, egy férfivel és egy nővel.

A csoportoknak külön nevük is volt, és mindegyik csapatnak volt külön egy dala is, sőt létezett az ún. baldóci himnusz is. A közös nyelv leginkább a német volt, mert a Monarchia minden tájáról jöttek gyerekek, de a tábor alatt dalok és táncok formájában megismerkedtek a magyar népi kultúrával is. Sok cikk jelent meg a nyaraltatásról, és plakátok is hirdették a tábort. Egyidőben fantasztikus híre volt. Egy korabeli baldóci levelezőlap egynegyedén nyomtatva, a gyermeknyaralót reklámozó szöveg olvasható, többek között: „Sporttelep, tennisz, torna stb. Saját gazdaság! – Hízókúrák. Teljes ellátás napi 6 pengő. Az egész fürdőtelep a Gyermekeké! Kívánatra illusztrált prospektust küld Gábor Nevelőintézet, Budapest VI. Munkácsy ucca 21. Telefon: Aut. 290–00”

Nem volt elég magyar

Bár a táborban mindenféle vallású gyerekek nyaraltak, a zsidótörvények Gáborék zsidó származása miatt sajnálatos módon hozzájárultak ahhoz, hogy megszűnjön a nyaraltatás. Az utolsó táborozás 1937-ben volt. Gábor Ignác később így emlékezett a Baldócon nyaraló gyerekek nemzeti érzelmű nevelésére: „Az intézettel kapcsolatban: a világháború után 17 esztendőn át a Tátrában volt diáknyaralóm, melyben a megszállt cseh, román és jugoszláv területek magyar diákjai és diáklányai töltötték együtt a nyári vakációt csonkamagyarországi fiúkkal és leányokkal: akiknek odahaza a megszállt területeken minden magyar hazafias érzés megnyilvánulása veszedelmet jelentett, ott a fenyvesektől körülvett, jelképesen izolált telepen – mintegy magyar szigeten – szabadon lélegezhettek fel.

Magyar szótól, magyar daltól visszhangzott az erdő, a színháznak berendezett egyik pavilonban állandóan magyar színielőadásokat tartottak a diákok; kirándulásainkon: Lőcsén, a Szepesi-várban, Branyiszkón, a Murányi várban, Krasznahorkán, Kassán stb. a magyar történelem emlékeivel ismertettem meg őket, még Szt. István napját is megünnepeltük, a cseh tilalom ellenére. És a nyaralás befejeztével a diákok nemcsak testben, hanem magyar hazafias lélekben is megerősödve tértek haza a megszállt területek fojtogató légkörébe. […] 1938-ban a beállott politikai események miatt diáknyaraló-telepemet Olaszországba, Portoreséba helyeztem át. Hogy a magyar névnek ott is becsületet szereztem, látható a trieszti Piccolo della Sera (az egyik legnagyobb olasz lap) »Ungheresi in Italia. La Colonia Magiara« című, gyermeknyaralónkról írt cikkéből.”

Gábor Ignácot 1945. január 10-én sokadmagával agyonlőtték a Liszt Ferenc téren, vele voltak veje szülei és testvére. Egy év múlva exhumálták, és a Pesti Chevra Kadisa (Temetkezési Egylet) adományozta díszsírhelyen temették el a rákoskeresztúri zsidó temetőben.