A magasba épült, különleges elhelyezkedésű házaival takaros és kedves városkának tűnik, ám Rocinha nem éppen a legromantikusabb hely a világon. Ez ugyanis Rio de Janeiro legnagyobb favelája, vagyis nyomornegyede, amely egy cseppet sem mondható veszélytelennek.
Rio de Janeiro faveláinak története a 19. század utolsó éveiben akkor kezdődött, amikor Brazília birodalomból köztársasággá vált. Miközben a huszadik század folyamán a nemzet drámai politikai változásokon ment keresztül,
az ország második legnagyobb városának nyomornegyedei egyre nagyobbak lettek, és számuk is növekedett.
Kezdetben ezek a közösségek a városba lazán beágyazott települések voltak, amelyek szervesen alakultak ki a belső migránsok és vándormunkások elhelyezésére. Ahogy azonban egyre többen lettek, és egyre nagyobb számban népesültek be a városi alsóbb osztályok is, a favelák lakói belső szerveződésekbe, lakói egyesületekbe tömörültek. Ezek a szervezetek a közösségi irányítással kapcsolatos kérdések megvitatásának fórumaként szolgáltak, emellett összekötőként is működtek a favela lakói és a városvezetés között. Miután a városi és az állami kormányzat számos közszolgáltatást nem terjesztett ki a favelákra, a közösség tagjai helyi egyesületeik vezetésével összefogtak, hogy
megfelelő higiéniát, orvosi ellátást és közlekedést biztosítsanak maguknak.
Sokáig nem foglalkoztak a város nyomornegyedeivel
A huszadik század első felében azonban a városi és állami kormányzat nagyrészt figyelmen kívül hagyta a favelákat, amelyek csak az 1940-es évek közepétől kezdtek politikai figyelmet kapni. Ebben az időszakban a szegénység enyhítését és a nemzeti modernizációt hirdető, populista politikusok kerültek hatalomra mind országos, mind pedig helyi szinten. Programjuk központi eleme volt a modern, higiénikus, közcélú lakások biztosítása a nyomornegyedek alternatívájaként, amelyekről úgy gondolták, hogy
nemcsak betegségeket, írástudatlanságot és bűnözést, hanem erkölcsi korrupciót és politikai radikalizmust is szülnek.
Az 1940-es évek „proletárparkjainak” ötlete Henrique Dodsworth polgármester fejéből pattant ki, amely a favelák felszámolásának precedensét teremtette meg az 1960-1970-es években indított, teljes körű felszámolási kampányok számára. Ezeket a telepeket a favelák kitelepített lakóinak ideiglenes lakhatására szánták, amíg a város és az állam kormánya állandó lakhatási projekteket nem tud felállítani. Ám miután azok nem voltak megfelelően karbantartva, a parkokat az első elfoglalásuk után néhány éven belül elhagyták lakói.
Feladták a terveiket, hogy rendbe tegyék a várost
Noha a közszállások építésének fő oka a szegénység csökkentése volt, az 1960-1970-es évek ingatlanpiaci érdekei is azt diktálták, hogy agresszív módon folytassák a favelák felszámolását. Ennek magyarázata pedig nem más volt, minthogy sok favela értékes belvárosi földterületen helyezkedett el Rio leggazdagabb negyedei mellett, amelyek igencsak alkalmasak voltak a jövedelmező kereskedelmi és lakásépítési vállalkozások számára. A következő két évtizedben a kormányzat nagyszabású nyomornegyed-felszámolási programot indított, amely során a kitelepített favelalakókat a város perifériáján található állami lakótelepekre költöztették.
Ahogyan azonban korábban a „proletárparkokat”, úgy ezeket is elhanyagolták.
Miután tehát nem sikerült kezelni a riói lakáshiány alapvető okait, a város faveláinak lakossága folyamatosan növekedett, így a kormány tisztviselői az 1970-es évek végén végül feladták a felszámolási politikájukat.
Valami elkezdett változni városszerte
Igen ám, de addigra már Rio legszegényebb polgárainak alapvető emberi jogai jelentősen sérültek. Az 1960-70-es évekbeli kitelepítések mintegy 140 ezer ember életét érintették, és súlyosbították a város lakhatási problémáit, mivel mind földrajzi, mind pedig társadalmi-gazdasági szempontból tovább marginalizálták a szegényeket. Bár az 1950-es évektől kezdődő két évtized a favelák lakói számára a nagy küzdelmek időszakát jelentette, számos olyan kulcsfontosságú fejlemény történt, amely valamelyest segített a tisztességes lakhatásért folytatott küzdelmükben.
A favelákkal foglalkozó társaságok úttörő kísérleteket hajtottak végre a favelák fejlesztése terén, és fontos előfutárai voltak azoknak az urbanizációs kampányoknak, amelyeket a városi, állami és szövetségi kormányok később a favelaprobléma elsődleges megoldásaként fogadtak el. Ezek a programok az infrastruktúra fejlesztését állították a központba,
miközben ösztönözték a politikai szerepvállalást és a nagyobb város szociális gazdaságába való integrációt.
Bár tény, hogy az erőfeszítések nem hoztak radikális változásokat a favelákkal kapcsolatos kormányzati politikában, jelentős lépést jelentett viszont az ott élők keményen megvívott harcában az, hogy a választott földterületeik jogos lakóiként ismerjék el őket. Ez aztán szilárdan megalapozta a favelákban ma is a virágzó, alulról építkező politikai kultúrát.
Újfajta veszélyek jelentek meg a város legszegényebb részeiben
Ahogy a brazil kormány az 1980-as évek elején fokozatosan eltávolodott a katonai uralomtól és a demokrácia felé haladt, az ország egyre inkább a tiltott kábítószerek nemzetközi kereskedelmének fontos csomópontjává vált. Az évtized közepére a favelák lakói már nem a kilakoltatással és az áttelepítéssel küzdöttek, hanem ezt a fenyegetést egy másikra cserélték:
a kábítószeres erőszakra és az erőszakos rendőri elnyomásra.
1985-re Rio de Janeiro nemcsak az Andok régióiból az Egyesült Államokba és Európába irányuló kábítószerexport legfontosabb csomópontjává vált az országban, hanem a kokain jelentős helyi fogyasztói piacát is kialakította, amely a korábbi években gyakorlatilag nem is létezett. A tekintélyelvűségtől a demokratikus kormányzás felé vezető nemzeti politikai átrendeződés ellenére az erőszak szintje az 1980-90-es években az egekbe szökött, olyannyira, hogy Brazíliát gyakran a világ legdurvább, nem háborús állapotban lévő országának tekintették. A kábítószerrel kapcsolatos erőszak 1994-es csúcspontján a riói gyilkosságok száma körülbelül hétszerese volt az 1979-es, a katonai rezsim idején mért országos értéknek.
Megcsillant a remény egy jobb jövőre
Ez a dinamika azonban 2008 óta valamelyest lelassult, ugyanezen év novemberében Rio de Janeiro kormánya ugyanis elindította a Pacifying Police Units programot (Unidades de Polícia Pacificadora – UPP), egy államilag irányított akciót a kábítószer-kereskedelem leszerelésére és arra, hogy visszaszerezzék a város faveláit azoktól a bandáktól, amelyek az 1980-as évek közepe óta irányították ezeket. A szegények rendőrségről alkotott hagyományos felfogását azonban igen nehéz megváltoztatni az őket ért több évtizedes bántalmazás után, így nehezen is fogadják el az állandó, fegyveres rendőri jelenlétet. Az UPP-vel rendelkező közösségek azonban ma holisztikus fejlesztési projektek befogadói is, amelyek célja az állami bűnüldözés bevezetése és a közösségi intézmények felépítése. Rio de Janeiro városának történetében így először fordul elő, hogy
a favelák lakói oly módon is részt vehetnek a civil társadalomban, ahogy korábban sosem.
Rocinha, a város legnagyobb favelája
Ma Rio de Janeiróban egyébként több mint ezer favela található. A legnépesebbeket sokféleségük miatt „komplexumnak” is nevezik. Ezek közé tartozik Rocinha, a legnagyobb favela Rio de Janeiróban, egy olyan városban, ahol a nyomornegyedek lakói a lakosság 22,03 százalékát teszik ki. Ez azt jelenti, hogy a 6,3 millió riói lakosból 1,4 millióan élnek ezekben. Egy 2010-es népszámlálás szerint Rocinha lakossága körülbelül 70 ezer fő volt, de a becslések szerint a legnagyobb favela 0,8 négyzetkilométeres területén 150-300 ezren zsúfolódnak össze. Ahhoz, hogy elférjenek Rocinha huszonegy városrészében, a házak egymásra épülnek, néha kilenc, tíz vagy tizenegy emelet magasak. Néhány nyomornegyedhez képest a legnagyobb viszonylag jó infrastruktúrával rendelkezik, betonból és téglából épült házakkal és üzletekkel, köztük bankokkal és gyógyszertárakkal.
Az itt élők körülbelül 99 százaléka rendelkezik elektromos árammal, és a legtöbbjüknek van folyóvize is, noha Rocinha csatornázottsága nagyon rossz: a szennyvíz a házak közötti csatornában folyik.
A szolgáltatások hiánya miatt ez a favela a 126 riói városrész közül a 120. helyen áll az emberi fejlődési indexen.
A leggazdagabbak szomszédjai a legszegényebbek
Rocinha elhelyezkedése Rio de Janeiro egyik gazdag negyedének szomszédságában egyébként jól mutatja a gazdagok és szegények közötti éles kontrasztot. Rocinha lakossága fiatalabb és kevésbé képzett, mint Rio más nyomornegyedeiben, így az erőszak komoly aggodalomra ad okot ezen a területen. Emellett a sűrű népesség és a higiénia hiánya miatt Rocinha, Rio más nyomornegyedeihez hasonlóan, tuberkulózistól ésmás fertőző betegségektől szenved. A közösség, amely egyre nagyobb figyelmet kap az olyan események miatt, mint amilyen a 2016-os olimpia is volt, egyre jobban kapcsolódik a körülötte lévő világhoz, miközben azért küzd, hogy jobb jövője legyen az oktatás és az egészségügy terén, és hogy kevesebb legyen az erőszak.
Ha kíváncsi vagy, milyen a világ másik felén egy olyan nyomornegyed, amelyben félezer embernek jut egyetlen vécé, olvasd el az erről szóló írásunkat is.
