Az ötvenes években fűzfapoéták és koszorús költők egyaránt Rákosit és Sztálint dicsőítő költeményeket írtak. Ami meglepőbb: az erotikus versek is a rendszerről szóltak.
„Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják, sej, az van arra írva: éljen a szabadság! Sej, szellők, fényes szellők, Fújjátok, fújjátok – holnapra megforgatjuk az egész világot” – énekelte lelkesen egy nemzedék 1945-től kezdve az eredetileg moldvai magyar népdalt, amelyhez Jankovich Ferenc költő írta a szöveget. Ami a világ megforgatását illeti, bizonyos értelemben sikerült is, és ennek a lenyomata világosan látható az ötvenes évek irodalmi alkotásaiban.
„Munkával, verejtékkel, áldozattal építjük jövőnket”
A Magyar Dolgozók Pártja és politikusok célkitűzése az volt, hogy egy-két évtized alatt eljusson az ország a kommunizmusig. „Minél több munkával, verejtékkel, áldozattal építjük jövőnket, annál tartósabb lesz, drágább lesz mindannyiunk számára” – mondta Rákosi Mátyás, és ebben a művészeteknek, kiváltképp a képzőművészetnek és az irodalomnak is jelentős szerepe volt. Az irodalom direkt eszközként az eszmék terjesztését szolgálta, valamint a szovjet mintára kiépülő személyi kultusz szolgálatába állt: aki nem volt minderre hajlandó, elhallgattatták. Sok költőnk-írónk fordult ekkor a gyerekirodalom felé, vagy évekig nem publikált semmit.
„Fülledt és rothadt szexualitás”
Az ötvenes évek a sematizmus és az epigonköltészet időszaka volt. Hiába kardoskodott amellett a korszak meghatározó kultúrpolitikusa, Révai József, hogy „ az eszmei tartalomnak magas művészi formában kell jelentkeznie”, ez a „magas művészi forma” az ideológiai meghatározottság miatt valójában erősen kétséges volt. Örkény István Lila tinta című, egy kitelepített polgárlány és a társbérlő mérnök furcsa szerelmét megjelenítő elbeszéléséről például ekképpen vélekedett Révai: „Ez a novella rothadt és hazug. A tulajdonképpeni témája a pusztuló burzsoázia megsajnálása és megsajnáltatása. (…) A Lila tinta Örkény elvtárs munkásságában sajnálatos visszaesés A Hunnia Csöködön című, 1947-ben megjelent novellájához, amelynek jellegzetessége szintén a fülledt és rothadt szexualitás volt. (…) Egy író, aki meg tudta írni a Házastársakat, amely minden gyengesége és fogyatékossága ellenére becsületes, derekas, eszmei mondanivalójában helyes munka, hogyan tudta megírni egy-két évre rá ezt a novellát? Mindegy Örkénynek, hogy mit ír? (…) Az ilyen rothadási termékeknek a mi új irodalmunkban nem lehet helyük.”
„Tekintsd e műveink, ó, nagy Sztálin”
Volt helye viszont másnak, leginkább a Sztálint, Lenint és Rákosit, valamint a Pártot dicsőítő verseknek, amelyek szép számban jelentek meg kifejezetten erre a célra készülő antológiákban. Nyilvánvaló, hogy nem a művészi szabadság, sokkal inkább a körülmények kényszere, az anyagi biztonság megteremtése vagy éppen a karriervágy íratta ezeket a verseket költőinkkel, akik között szép számmal akadnak olyanok is, akik neve ma is ismerősen cseng. Lássunk ezek közül néhányat:
Az első szó róla beszéljen,
csak őt dicsérje, a zömök
férfit, akit tizenhat évig
titkoltak tőlünk börtönök.
S kilépve onnan ránk emelte
két okos, mosolygó szemét,
és kezét nyújtva, kivezette
a fényre nemzetét
– írta Benjámin László Mindennap győzelem című versében, amely Rákosi 60. születésnapjára született. Vészi Endre Sztálinhoz írta emelkedett hangú ódáját a gyapjú- és fonaléhes kombinátról és az ózdi tüzes bendőkről:
Nézd, ó Sztálin! Már épül Szegeden
a gyapjú- s fonaléhes kombinát.
A villamosság bontja rügyeit,
s többé Mohács sem lesz pusztaság.
Az ózdi tüzes bendők izzanak,
Vasszürke égig száll füstoszlopuk:
Tekintsd e műveink, ó nagy Sztálin:
a magyaroknak végre van honuk.
S hogy van honuk, azt néked köszönik… !
Az ötvenes évek gyapottermesztési kísérletei köszönnek vissza Marjai Márton Serkentő rigmusaiban:
Ember nálunk nincs meztelen,
Mióta itt gyapot terem.
Gyapotunk tiszta, mint a hó,
(Vetni, szedni, szőni jó)
Köszönjük – Szovjetunió!
A sematizmus nem csupán az ismeretlen fűzfapoétákra volt jellemző. Zelk Zoltán is tudott azonosulni a kommunizmus eszméivel, legalábbis eleinte:
Látom, föláll
– kezében borral telt pohár -–
egy vasöntő Moszkvában, s fölkiált:
„Éljen Sztálin! Éljen a Hetven Éves!
Társunk! Vezérünk! Tanítónk! Apánk!
Éljen a férfi, aki fölnevelte,
ki széppé, naggyá nevelte hazánk!
(Zelk egyébként 1954-re kiábrándult a kommunista ideológiából, az 1956-os forradalom lelkes híve volt, amiért aztán hároméves fogházra ítélték.) A korszak „örökbecsű” versei közül egy másik gyöngyszem Szabolcsi Gábor Sztálinért mondom: vállalom című költeménye. Idézzük fel ennek kezdősorait:
Ma lettem párttag. Megrendít és
Fölforgat velőig a szó,
Mihez hullámzó életemben
Nem volt még soha fogható.
Juhász Róbert sem volt kispályás, ha lelkendezésről volt szó:
Elmondom nektek, mert el kell mondanom,
– ily megtiszteltetés nem ért még soha –
a Sztálin úton, egyik utcasarkon
rámtisztelgett egy szovjet katona.
A „zömök férfi” mindenhol ott van
Kardos László irodalomtörténész nem kevesebbre vállalkozott 1952-ben, mint hogy bemutassa, hogyan jelenik meg Rákosi Mátyás alakja a magyar költészetben. Ebben kifejti, hogy „a magyar költészetnek vertikálisan átfogó, állandó és egyre gazdagabban, változatosabban kibontakozó tárgya, nagy inspirátora Rákosi Mátyás alakja. A költői ihletnek Rákosi elvtárs alakjából immár egyre dúsabban áradó forrását értelmezhetjük szélesebben és szorosabban”. A széles, szoros és dúsan áradó Rákosi pedig ott volt mindenütt, az Operaháztól kezdve a gyerekek ágyáig:
Az Operában, a szünetben
megszólított. A mosolyától
fénylett kezemben a pohár bor…
– írta Kónya Lajos, Képes Géza pedig a munkásnőt verseli meg, aki nem átallotta pajzán módon arcon csókolni a nagy férfiút:
Egy munkásnő szólt: Boldog vagyok, boldog:
én megcsókoltam arcát egy ebéden.
Ö rámnézett és évődve mosolygott:
„Még jó, hogy ezt nem látta feleségem!"
Ezenkívül Rákosi megjelenik a nép bölcs tanítójaként („a tanítók szelíd szigora szólt belőle” – Darázs Endre), mesterként („úgy állt meg itt, mint mester a műhelyében” – Darázs Endre), akinek rengeteg a gondja az országgal, ezért „töprengve ül, papír fölé hajol” (Képes Géza). De szó sincs holmi intellektuális elpuhultságról, hiszen „kemény kézfogását már három hídba beleépítettem” (Képes Géza). Természetesen apafigura is, „aki ha szól, az idősnek is atyja” (Vészi Endre), és a hangja „mint apák hangja, oly meleg” (Zelk Zoltán). A gondoskodó apa természetesen odafigyel gyermekeire is: „Két meleg szeme sokszor végignézett/ Az ágaskodó gyerekseregen” (Darázs Endre), máskor pedig „a kis gyereknek zsemlyét küld” (Szüdi József). És, ha mindez nem lenne elég, még a szerencsétlen sorsú koreai gyerekekre is jutott figyelme, Örvös Lajos verse szerint:
Éjszaka álmodik a csendben
Kan-Gün-Hi, csöpp leány:
ágyához lép Rákosi Mátyás,
végigsimít haján, betakargatja…
Kan-Gün-Hi boldog… s Ő… az ágya szélén
megcsókolja sárga kis homlokát.
„Lába között zörg a haraszt”
Mindezek után nézzünk néhány erotikusként is olvasható verset amelyeket a Rákosi-antológia szerkesztője, Réz Pál idézett fel a Bokáig pezsgőben című interjúkötetében. Az erotika egészen sajátos vonatkozásban jelenik meg a kommunista költészetben:
Szomjazó, égő,
nyalt falú kazán,
lökd számba melled,
miként az anyám
– írta Tóth Gyula, a már említett Kónya Lajos pedig bevallotta, hogy
Nem érdekelnek már engemet a lányok,
Inkább nézem Pióker Ignácot.
(Pióker Ignác egy sztahanovista volt.) Néhány költőnőt egészen pajzán gondolatokra sarkallt a lelkesedés: Csohány Gabriellának tulajdonítják a következő sorokat, bár nem tudni, hogy valóban ő írta-e, vagy esetleg az ő nevében küldték be közlésre:
Nézem a nép masírozó seregét,
Számba veszem a legények elejét.
Fazekas Anna a Rákosi lába között zörgő harasztról verselt:
Megy Rákosi a tanácsba
Körülötte fia, lánya,
Szava mint az ezüstharang,
Feje fölött békegalamb,
Jobbján munkás, balján paraszt,
Lába között zörg a haraszt.
Fazekas a fecskéket is versbe szedte:
Farkuk kemény, csőrük edzett
Valamennyi tőrülmetszett.
Végezetül meg kell említenünk Kövesi Endrét, akinek remekbe szabott sorait nehéz feledni: „A barázdában guggolunk,/ S egünk a párt kitárta.”
