Ezerszer hallott történetek és tényként ismert dolgok, melyekről azt hinnéd, a valóságon alapulnak, pedig többnyire a fantázia szüleményei. Lerántjuk a leplet a történelem legismertebb tévhiteiről.
A kalózokkal kapcsolatban az emberek többségének nagyjából ugyanaz a kép ugrik be: fekete halálfejes lobogók alatt hajózó, falábon, vállukon papagájjal közlekedő tengeri haramiák, akik titkos szigeteken ássák el a kincseket, és hörögve, furcsa tengerésznyelven beszélnek. De vajon mennyi igazság rejlik a popkultúrából ismert kalózsztereotípiák hátterében?
Halálfejes lobogó és szemfedő is létezett
A Jolly Rogernek nevezett, fekete alapon fehér halálfejet ábrázoló zászló valóban létezett, azonban csupán egy volt a kalózok által használt zászlók közül: a különböző színű lobogók más és más jelentéssel bírtak, a vörös zászló például a vérontást szimbolizálta, vagyis azt üzente az ellenséges hajóknak, hogy támadás készül és nem lesz kegyelem. Sok kalózkapitány egyéni, csak rá jellemző zászlót használt, melyek motívumai között gyakran megjelent a csontváz, a homokóra, a kard és az átszúrt szív – a ma ismert, koponyát és két csontot ábrázoló zászlót eredetileg Fekete Sam, vagyis Samuel Bellamy hírhedt angol kalózvezér és ír pályatársa, Edward England használták a 18. század elején.
A Jolly Roger elnevezés sokak szerint a jolie rouge, vagyis „szép vörös” kifejezésből származik, mellyel a törvényen kívüli tengeri csempészeket illették a franciák az 1700-as években, mások viszont úgy vélik, az Ördög becenevéből – Old Roger, vagyis „Öreg Roger” – ered.
A kalózok olykor csakugyan viseltek fekete szemfedőt, azonban teljesen más okból, mint a legtöbben hiszik: nem elvesztett vagy megsérült szemüket takarták el vele, hanem így szoktatták hozzá szemüket az éjszakai látáshoz. Falábú kalózok nagy valószínűség szerint szintén léteztek, az emberpróbáló tengeri életmód és a folyamatos csaták során ugyanis könnyen és gyakran elveszíthette egy-egy végtagját az ember. Kevésbé ismert tény, hogy sok kalóznak a hallása is súlyosan sérült az állandó harcokban, a közelről „élvezett” ágyúdörgés ugyanis komoly károkat tett a dobhártyában.
Ami a papagájokat illeti: a színes madarakat valóban szívesen fogadta be házi kedvencként a tengeri hajók legénysége, azonban valószínűtlen, hogy a kalózok a vállukon hordták volna őket, vagy komolyabb jelentőséget tulajdonítottak volna számukra.
Nem ásták el a kincset, inkább igyekeztek minél gyorsabban felélni
Gyakori tévhit, miszerint a kalózkodás mesterségét kizárólag férfiak űzhették: olykor hölgyek is beálltak a tengeri rablók soraiba, és egyesek, például az angol Mary Read és az ír Anne Bonny egészen komoly pályát futottak be kalózként. A filmekben gyakran látható ráncos, élemedett, őszülő szakállú kalózok figurája ugyanakkor kevésbé felel meg a valóságnak: a kalózok többsége fiatal, huszonéves férfi volt, akik – köszönhetően életmódjuknak és az elfogásuk esetén rájuk kimért halálbüntetésnek – gyakran nem is érték meg az időskort.
Mindezzel természetesen ők maguk is tisztában voltak, ezért a megkaparintott zsákmányt igyekeztek minél előbb felélni, elkölteni, a holnap helyett kizárólag a mában gondolkodtak: a legenda, miszerint a kalózok félreeső szigeteken elásták a kincseket és titkos térképekkel jelölték azok rejtekhelyét, az esetek legnagyobb többségében puszta kitaláció. A közkeltű elképzeléssel szemben a zsákmány többségében nem aranyat, ezüstöt vagy drágaköveket, hanem inkább ételt, ruhákat, a hajókhoz használt fát, állati bőröket és egyéb javakat tartalmazott.
Valójában nem beszéltek „kalózosan”
A „kalóznyelv” manapság – különösen angol nyelvterületen – annyira népszerű, hogy az Egyesült Államokban a vicces kedvű emberek minden év szeptember 19-én „Beszélj úgy, mint egy kalóz” napot tartanak. A nem hivatalos ünnepnek azonban nem a valóság, hanem a hollywoodi filmek szolgáltattak alapot: a történelemből ismert kalózok sohasem hörögtek, krákogtak úgy, mint fiktív kollégáik, és furcsa szavakat használó tengerésznyelvük is csupán a forgatókönyvírók és a színészek leleménye.
A kalózokkal kapcsolatos tévhitek, sztereotípiák többségének forrása Robert Louis Stevenson klasszikus ifjúsági kalandregénye, az 1883-ban, vagyis több mint száz évvel a kalózkodás aranykorát követően megjelent A kincses sziget, melynek óriási népszerűsége alapvetően formálta a nagyközönségben a tengeri martalócokról élő képet, a regény különböző mozis feldolgozásai, illetve az olyan sikerfilmek, mint A Karib-tenger kalózai pedig folyamatosan életben tartották a jól ismert kliséket.
Ha tisztázni szeretnél egyéb történelmi tévhiteket, kövesd sorozatunkat, amelyben jól ismert, de nem feltétlenül igaz történeteknek járunk utána, mint például Maria Antoinette híres mondata vagy a Téli Palota ostroma.
