Amikor egy húsz év körüli magyar lány mindössze egy bőrönddel megérkezik az új otthonául választott Franciaországba, sok újdonság fogadhatja. Miközben lassanként megszokja, hogy a kenyér egy hosszú bot, és minden ember raccsol, megismeri a finom parfümöket, és erőt gyűjt, hogy lenyeljen egy csigát, egy sor kihívást le kell győznie. Két magyar lány osztja meg tapasztalatait a Dívánnyal: egyikük egy nyugodt provence-i kisvárosból, másikuk a mindig nyüzsgő és csillogó Párizsból.
Adri története romantikus filmsztoriként kezdődött: 17 évesen a kéthetes iskolai diákcserén naná, hogy „pöti liezon” alakult egy helyes francia cserediákkal. A budapesti két hét elteltével a csereprogram és a plátói kapcsolat is homályba veszett sok-sok évre.
„Aztán egy szép napon egymásra találtunk egy ismert közösségi oldalon, és chatelni kezdtünk. Hamar felismertem, hogy gyakorlatilag már vele élek virtuálisan, hiszen egész nap beszélgettünk, fényképeket, videókat küldözgettünk. Körülbelül 3-4 így töltött hónap után aztán belevágtam a nagy kalandba. Friss diplomával, itthoni munkahely hiányában, 26 évesen. Rögtön összeköltöztünk, és a kapcsolatunk meglepően szuperül alakult. 2012-ben született egy csodálatos kislányunk, összeházasodtunk, és jó néhány szép évet töltöttünk együtt” – meséli Adri.
Kriszti tökéletes francia nyelvtudással érkezett Párizsba. A ma 42 éves kétgyermekes anyuka édesanyja magyar, édesapja etióp, ő pedig kiskorától francia oktatásban részesült Budapesten. Arra, hogy miért döntött egyetemi tanulmányainak párizsi folytatása mellett, így emlékszik: „A választás számomra egyértelmű volt, mert a Budapesti Francia Gimnáziumban (ma Lycée français Gustave Eiffel de Budapest) érettségiztem, és lehetőségem volt egy tanulmányi ösztöndíjat szerezni, ha Franciaországba megyek továbbtanulni. Felvételiztem magyar egyetemre is, de a felvételi írása közben rájöttem, hogy
sokkal folyékonyabban jegyzetelek, írok és gondolkodom franciául, mint magyarul.
Felvettek a Sorbonne-ra, megkaptam a francia állam ösztöndíját, és 19 évesen megérkeztem egy nagy hátizsákkal Párizsba.”
Adri is hamar megtanulta a nyelvet: első állásából, ami szállodai takarítás volt, többek közt ennek köszönhetően repült három hét alatt az apartmanhotel-vezetői szintre. Ezután született kislánya, ami új érzéseket és kapukat nyitott meg benne, úgyhogy elvégzett egy gyermek- és csecsemőápolói képzést, és kipróbálta magát bölcsődében: kicsiben, nagyban, államiban, magánban, kórháziban, két tannyelvűben. Mikor már nem lelte akkora örömét ebben, hosszú és nehéz útkeresésbe kezdett, amelynek végállomásaként
ma Nîmes-ben nappali tagozaton pszichológiát tanul, mellette állami gondozott gyerekekkel dolgozik,
mindkettőt imádja, és az új család alapítása is kézzelfogható közelségbe került.
Kriszti a diákéveket – hatalmas társasági életet élve – „kimaxolta” Párizs színes, multikulti kavaládjában. A bulik, az utazások, a számtalan barát, a vietnami és indiai éttermek és afro tánckurzusok közepette Krisztiből az évek alatt elismert szakember lett a nemzetközi kapcsolatok területén, aki felelősségteljes és komoly beosztásában sikerrel kamatoztatja hat idegen nyelv tudását és utazásaiból szerzett tapasztalatait. Igaz, az út nem volt mindig rögöktől mentes, legszerényebb albérlete egy 16(!) négyzetméteres lakás volt, közös mellékhelyiség-használattal a párizsi, külvárosi ház körfolyosójának végén.
Ezekre az időkre így emlékszik vissza: „Először szakadtam ki a biztonságos családi burokból. Még nem volt közösségi média, az e-mail gyerekcipőben járt, tehát még leveleztünk, néha belefért egy-egy telefon. Sokszor busszal mentem haza a szünetben, mert fapados még nem járt, és a Malév repülőjegyárai túl drágák voltak diákpénztárcámhoz. Nagyon hiányoztak a magyar ételek és ízek, az édesanyám főztje. Rám zuhant hirtelen a nagybetűs önállóság: egyedül kellett gazdálkodni az ösztöndíjjal, ügyesen beosztani, hogy teljen a lakbérre (kollégiumra), illetve bevásárolni és megtanulni főzni!”
A beilleszkedés során kezdtek megmutatkozni a különbségek
Adri: „Az első az volt, hogy az emberek itt mennyivel mosolygósabbak, könnyedebbek, barátságosabbak.
Vagy kevesebb a problémájuk, vagy a problémák kevésbé érintik meg őket.
Később hallottam, hogy az itteni emberek Franciaország többi részén a kétszínűségükről hírhedtek. Az ember szemébe mosolyognak, de bárkit hátba szúrnak. Több éves megfigyelésem, hogy ez nem kétszínűség, csak mások a társadalmi kódok. Magyarországon, és valószínűleg Észak-Franciaországban is, a mosoly és a barátságos viselkedés a szimpátia jele, a semleges viselkedés pedig a közömbösségé. Itt ez nem így van.
A mosoly és a barátságos viselkedés az alapvető udvariasság része, semmi köze a szimpátiához. A semlegesség önmagában már rideg és sértő."
Ezzel Kriszti párizsi tapasztalatai is egyeznek, ő is úgy találja, sokszor más reakciót kap az ember szemtől szemben, mint a háta mögött. De valóban,
morcos embert a péknél a pult egyik oldalán sem nagyon látni.
A franciák, amint kilépnek otthonról, viselkednek. Kifelé mindenki inkább jókedvű. Igaz ez még az individualista, rohanó nagyváros közegére is, ahol pedig mindenki fut a dolgai után.
Az országon belüli sztereotípiák kapcsán „párizsi” szemmel Kriszti úgy látja, Délen jobban érvényesül a mediterrán mentalitás, vagyis talán a külsőségek fontosabbak, mint a fővárosi, talán gyakorlatiasabb ember számára.
Kriszti másik fontos észrevétele: „Számomra az egyik legfurcsább kérdés, amit valaha feltettek a franciák, az a Tu es de quelle origine? azaz Honnan származol? Nem értettem, és rögtön rávágtam, hogy magyar vagyok, magyar útlevelem van. És kicsit talán meg is sértődtem a kérdésen. Aztán rájöttem, ahogy teltek az évek, hogy a franciák különbséget tesznek az állampolgárság, és a származás között. Mivel itt régóta jelentős a bevándorlás, az a normális, hogy mindenki származik valahonnan, és erre büszke is, talán még jobban, mint a francia állampolgárságára. Amikor ezt megértettem, akkor már én is büszkén válaszoltam, hogy magyar vagyok, etióp származással, amire persze tátva maradt a száj.”
Magyarország megítélésében nagy különbségeket mutat a dél-francia vidék és a kozmopolita francia főváros.
Adri szerint vidéken a magyar csak egy a sok kelet-európai bevándorló táborából, akik a rossz körülmények elől menekülnek. A sokszínű Párizs többet látott közönsége ugyan néha Bukaresttel keveri Budapestet, de akik már jártak erre, azok egytől egyik szuperlatívuszokban beszélnek magyar élményeikről.
Az interkulturalitás, a különböző vallású, bőrszínű és kultúrájú emberek többnyire konstruktív és nyitott szemléletű együttélése mindkét magyar lány szívügye. Talán ehhez a nyitottsághoz kapcsolódik az a skatulyáktól mentes szabadság, amelyben mindenki megtalálhatja a neki kényelmes életvitelt anélkül, hogy megbélyegeznék.
Belefér, hogy a nő tartsa el a férfit, vagy hogy tizenkilenc évesen házasodjon, ha éppen úgy akarja, és nem mutogatnak rá ujjal. Adri ezt felszabadítónak érzi.
Kriszti pedig így összegzi gondolatait: „Bár jelenleg az életem itt van Franciaországban, ezt választottam, de nagyon fontos számomra, hogy van az otthon, és van az itthon; Budapest és Párizs, két honom, két kultúrám, az egyikbe beleszülettem, a másikat megtanultam, és jelenleg megpróbálom átadni a gyerekeimnek a magyar nyelvet, a magyar kultúrát, hiszen így vagyunk igazán gazdagok és színesek.”
