Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
35 éve köszöntött ránk életünk legnagyobb havazása. Ez volt az a tél, amikor heteken át félméteresnél nagyobb hóban csúszkálhattunk, közben megérkezett Isaura, Pablo Escobar pedig bérgyilkost küldött Budára.
Az egyszeri magyar honpolgár szombat este bekapcsolta Videoton televízióját, belehuppant a Domus Áruházban vásárolt piros műbőr fotelba, és megnézte a Pygmalion című balettfilmet az MTV 1-en. (Ha valami másra vágyott, választhatta Verdi Requiemjét is az MTV 2-n.) Az igazi izgalmakat azonban nem a képernyőn látottak jelentették: szakadt a hó, miközben kint szélvihar is tombolt. Ez volt 1987. január 11-én, és ami ezután következett, az örökre az emlékezetünkbe vésődött.
1987. január 10-én késő délután kezdett sűrű pelyhekben hullani a hó. A kádárizmus utolsó előtti évében járunk, amikor az átlagfizetés 7-8000 Ft volt, egy kifli pedig 1 forint 10 fillérbe került. Az új esztendővel megérkezett az évi rendes áremelkedés is, és
még élénken élt a fejünkben Gálvölgyi János szilveszteri paródiája, amely a rendkívül népszerű Rabszolgasors című sorozatnak állított görbe tükröt.
Aznap a késő esti óráktól már komoly fennakadások mutatkoztak a közlekedésben. A havazás másnap, vasárnap sem csillapodott, sőt, a 70-80 km/h-s széllökések komoly hótorlaszokat alakítottak ki országszerte. Sokan, akik úton voltak, a sarkvidéki tájra hasonlító autóutakon rekedtek, és mivel a hó egész nap szakadt, délutánra országos katasztrófahelyzet alakult ki.
Budapest közlekedése megbénult, méteres hótakaró borította a téli gumival amúgy sem rendelkező Trabantokat, Ladákat és Wartburgokat. A hegyekben 70-80 cm volt a hóvastagság, az ország többi részét 40 centiméteres hó borította, de az utakon kétméteres hótorlaszok is előfordultak. Az alapvető élelmiszereket különvonatok szállították (már ahol még nem fagytak be a váltók). Extrém hideg is nehezítette az amúgy sem könnyű helyzetet:
Budapesten a hőmérséklet nem haladta meg a mínusz 17 fokot.
Tragédia is történt: mivel elfagyott a fékrendszere, a fogaskerekű két szerelvénye egymásba rohant, a két járművezető meghalt, az utasok közül többen megsérültek.
Az országot a hóhelyzeten kívül még valami izgalomban tartotta: vasárnap este az Ifjúsági Rendező Iroda meghívására
Magyarországra látogatott Lucélia Santos, azaz Isaura.
A Rabszolgasors volt hazánkban az első szappanopera, amely milliókat szögezett a televízió elé: Isaura, Leoncio, Tobias és a többiek intrikákkal, kegyetlenségekkel és fordulatokkal teli sorsát egy ország követte figyelemmel. A legenda szerint még gyűjtést is szerveztek a magyarok a felszabadítására. Nem tudni, ennek van-e valóságalapja, az viszont bizonyos, hogy Isaurát rengetegen akarták látni. Hóban bukdácsolva kísérgették a lelkes nézők programjai helyszínére, január 13-án a Budapest Sportcsarnokban pedig csak azért maradt üres a székek egy része, mert a hóhelyzet miatt sokan nem tudtak eljutni Budapestre. A művésznő latin-amerikai show-műsort adott elő, majd a korabeli kritika szerint „förtelmesen bájos” brazil kiejtésével megpróbálta magyarul elénekelni a Kis lak áll a nagy Duna mentébent. Lucélia Santos magával hozta férjét és négyéves kisfiát is, aki életében először látott havat – akkor viszont rögtön jó sokat.
Santos rendkívül lelkesen beszélt a behavazódott Budapestről:
„Imádom Budapestet. Az autók olyanok, mint a nagy, fehér kókuszfagylaltok”
– nyilatkozta.
Gazdag program várta Isaurát, ellátogatott Zalaegerszegre, forgatott a Skála Áruházban, majd honvédségi különrepülővel vitték Kiskunhalasra, a kötöttárugyárba – a várost ugyanis ekkor már nem lehetett közúton megközelíteni. A „Hívja Isaurát” című rádióműsorban a szerencsésebbek telefonon is beszélhettek a művésznővel. Lucélia Santos egyik vidéki látogatása során Róza nénitől megkapta a magyarok igazi ajándékát is: az arcát ábrázoló csipkeképet.
Még valami borzolta a kedélyeket azokban a napokban, aminek nem a hóhoz, hanem egy másik fehér porhoz volt köze: a budai Ruthén utcában közvetlen közelről öt lövést adtak le Kolumbia budapesti nagykövetére, Enrique Parejo Gonzálezre.
A hírhedt drogbáró, Pablo Escobar parancsára történt a merénylet, amelyet a nagykövet a csodával határos módon túlélt.
Gyilkosa egy kocka-Ladával menekült el a helyszínről, sosem kapták el.
A havazás egy generáció közös emléke: aki átélte, biztosan emlékszik rá. Arra, hogy a függönyt félrehajtva a radiátor mellől nézte a szűnni nem akaró hóesést, vagy arra, hogy kabátban kellett lenni az oviban, mert elfagyott a fűtéscső. Esetleg arra, hogy nem hitte el a tanárnő, hogy az embermagasságú hótorlaszok miatt nem értünk be időben az iskolába, vagy arra, hogy fél napig tartott kilapátolni a Polski Fiatot a hó alól.
Az, hogy mindannyian emlékszünk erre az időszakra, nem véletlen.
Vakuemléknek nevezik a jelenséget, amikor emlékezetünk úgy rögzít és tár elénk egy eseményt és annak holdudvarát, mintha fényképezőgép vakujával világítaná meg.
Emlékszünk arra, hogy az esemény időpontjában hol voltunk, kikkel voltunk, mit csináltunk, milyen érzelmeket éltünk meg. Nem a hír ténye, hanem egy fényképhez hasonlóan annak a megélése vésődik bele az emlékezetünkbe. A vakuemlékek az idő múlásával sem halványodnak el, és nincsenek kitéve a torzulásnak. (Ilyen vakuélmény villanhat be például a 2011. szeptember 11-éről, az 1999-es napfogyatkozásról, vagy nagyon sokan emlékeznek arra a pillanatra is, amikor Antall József miniszterelnök halála bejelentésekor a tévében megszakadt a Kacsamesék.)
