A természet csodái című sorozatunk legújabb részében az Északi-tenger legmisztikusabb emlősét mutatjuk be: a narvált.
Az elmúlt évszázadok során rengeteg legenda lengte körül a narválokat. Különleges megjelenésük miatt gyakran hozták őket összefüggésbe az unikornisokkal, ami a középkorban könnyen a vesztüket okozhatta.
A varázslatos agyar
A narvál az emlősök osztályának párosujjú patások rendjébe tartozó faj (a cetek őseinek fejlődése 50 millió éve vált külön a kérődző állatokétól). A legészakabban élő cet, az északi-sarki vizek lakója. Találkozhatunk vele többek között Észak-Olaszország, Észak-Alaszka, Észak-Kanada és Grönland partjainál, a Davis-szorosban és a Spitzbergák környékén.
Áramvonalas, torpedóforma teste gyorsan és fordulékonyan mozog a vízben. Sötétszürke hátát és fejét pettyek borítják, amelyek idős korára elhalványodnak. Közepes méretű cetféle, a hím akár a 6,6 métert és az 1800 kilót is elérheti, a nőstény kisebbre, maximum 5,5 méter hosszúra és 900 kilósra nőhet meg.
Különleges ismertetőjegye hosszú, spirális agyara, amely a félreértésekkel szemben nem szarva, hanem megnövekedett bal elülső foga. Az elefántéhoz vagy a rozmáréhoz hasonló fog szájából mered előre, és akár három méter hosszú is lehet. A narvál az egyetlen állat, akinek egyenes az agyara. Ugyan nagyon ritkák, előfordulnak két agyarral rendelkező példányok is.
Máig nem tudjuk, hogy miért csak a bal oldali foguk növekszik meg, ahogyan abban sem vagyunk biztosak, mi célt szolgál. A kutatók úgy hiszik, hogy a csoport hierarchiájában elfoglalt szerepüket határozza meg, a hím narválok párválasztás során a nőstényeknek imponálnak vele, és a felszínén található idegvégződések információval látják el viselőjüket a víz hőfokáról, sótartalmáról és a halrajok jelenlétére utaló szerves maradványokról.
Az Északi-tenger unikornisai
A narválok hanghullámok segítségével tájékozódnak és vadásznak. Étlapjukon elsősorban grönlandi laposhal, sarki tőkehal, garnélarák és magister karos tintahal szerepel, de nem vetik meg a pásztás farkashalat, a csuklyás halat és a rájatojást sem. Prédájukért akár 1500 méteres mélységbe is képesek lemerülni. Egy ilyen út során nagyjából 25 perc telik el levegővétel nélkül.
A narválok társas lények, általában 5–10, maximum 20 tagú csoportokba verődve vándorolnak. Telente a jegesebb vidékeket kedvelik, a nyarakat pedig szívesen töltik a sekély, partközeli vizekben, ilyenkor több csoport is összeáll akár 500–1000 egyedet számláló csapatba.
Egyszerre egy utódot hoznak a világra, aki születésekor nagyjából 80 kilós és 150–170 centi hosszú. A hímek hat-, a nőstények ötévesen válnak ivaréretté. A márciustól májusig zajló párzási időszak után a vemhesség 14 hónapig tart, két ellés között pedig általában három év telik el. Előfordul, hogy legközelebbi rokonukkal, a belugákkal is kereszteződnek.
Akár 50 évig is élhetnek, életük folyamán azonban számtalan veszély leselkedik rájuk. Természetes ellenségük a kardszárnyú delfin és a jegesmedve, de Kanada északi részén és Grönlandon a mai napig vadásszák őket. A középkorban csodatevő erőt tulajdonítottak agyaruknak. Unikornisszarvként árulták őket, amelyről úgy hitték, képes meggyógyítani a pestist, hatni a termékenységre és feltámasztani a holtakat. Értéke az aranyéval vetekedett. A Nemzetközi Természetvédelmi Unió ma 170 000-re becsüli egyedszámukat, és mérsékelten fenyegetett fajként tartja nyilván őket.
Ha érdekelnek a természet csodái, szemezgess sorozatunk előző részei között!
