A hálózatkutatás középpontjában a jelenségek közti, sokszor nem látható összefüggések keresése és a különböző rejtett mintázatok felderítése áll. Ezek a belső összefüggések különböző ábrák, szobrok, illetve a virtuális valóság eszközeinek igénybevételével hihetetlen szemléletességgel jeleníthetők meg, legyen szó a vírus vagy a fake news terjedéséről, tudományos publikációk hivatkozásai közti összefüggésről, vagy akár a különböző nemzetek konyhájában felhasznált leggyakoribb főzési alapanyagokról. A BarabásiLabben az elmúlt huszonöt évben rengeteg ilyen vizualizáció készült, a munkák egy része most a Ludwig Múzeum kiállítótermeiben tekinthető meg.
A kiállítás tereiben – ahol ottjártunkkor még a nyitás előtti utolsó simítások zajlottak – a BarabásiLab vezetője, Barabási Albert-László fizikus, hálózatkutató kalauzolt körbe bennünket. A tárlatvezetés utáni villámbeszélgetésből nemcsak az derült ki, hogy is kerül a tudomány csizmája a művészet asztalára, de arról is szót ejtettünk, mi dolga a hálózattudománynak a genderegyenlőtlenségek feltérképezésével és mi lesz a következő nagy durranás a vírusvédekezésben.
A terembe lépve azt hittem, rögtön tudom is a választ a nagy kérdésre: mivel tudomány rám még nem volt ilyen hatással, csak művészetről lehet szó – gondoltam. Aztán mégis elbizonytalanodtam, mert az ábrák, szobrok olyan életteliek, mintha sejtek felépítését vagy más élő, hálós szervezetet mutatnának be. Te személy szerint mit gondolsz róluk? Művészet vagy tudomány, amit látunk?
Tulajdonképpen mindkettő, és a kiállításban kifejezetten igyekeztünk is ezt a kettősséget megtartani. Az ábrákat kiegészítő szövegek most még nincsenek is fenn a falakon, ezért a látogató most még nem kap pontos eligazítást arról, hogy mit lát. Mi mégis úgy gondoljuk, hogy így is erős hatásuk van. Nekem kifejezetten tetszik, hogy a nézőnek úgy kell kapcsolatba lépnie a képekkel, szobrokkal, hogy elsőre talán nem tudja pontosan értelmezni, amit lát, így csak az esztétikum és a forma hat rá. Innen nézve ezek a vizualizációk valóban közel állnak a művészethez. Viszont a másik oldalról, ha valaki majd tényleg hajlandó rászánni az időt, és belemélyedni abba, hogy tulajdonképpen milyen adatból épül fel és mit ábrázol az adott vizualizáció, akkor egy még gazdagabb világ jelenik meg a számára.
Hogyan lehetséges az, hogy egy ábra, tulajdonképpen egy adatokból szerkesztett szemléltető eszköz, mégis élő anyagra, de legalábbis valamilyen természeti képződményre hasonlít?
Azt, hogy te úgy érzed, hogy valamilyen élő szervezetet látsz, én azzal magyarázom, hogy a hálózatoknak, sőt már maguknak az adatoknak is van egy olyan organikus belső világa, amit nem lehet megerőszakolni, és amihez a vizualizációknak maximálisan alkalmazkodniuk kell. Mi ezt a rendet, szabályszerűséget igyekszünk megtartani, és hagyjuk, hogy a hálózat vezesse a kezünket az ábrázolásban. Abban, hogy a végeredmény ennyire erősen hat, ennyire esztétikus, sok esetben persze ott van a dizájnerek munkája, de a sajátos szépség megvan azokban az ábrákban is, amiket mi, kutatók készítettünk. Ha az ember odafigyel arra, hogy egy-egy adattípust milyen módon jelenítsen meg, akkor sikerül ezeket a rejtett mintázatokat a felszínre hozni.
Amikor dolgozni kezdtek a rendelkezésetekre álló adatokkal, már a munka elején látszik, hogy abból hatásos vizualizáció készülhet majd?
Nem, egyáltalán nem. Számunkra is állandó meglepetés, hogy hogyan is néz ki majd az adatsor, és mi lesz a majd igazán hozzá illő forma. Ha körülnézel ebben a kiállításban, azt látod, hogy nagyon különböző médiumok vannak itt, a VR-től az adatszobrokon át a videókig. Amikor ezeket az ábrákat készítjük, nem arra törekszünk, hogy mindenáron valami nagyon látványosat hozzunk létre, vagy minél különlegesebb technikát alkalmazzunk, hanem próbálkozunk, hogy megtaláljuk az adat mennyiségéhez és minőségéhez illő technikát. Ennek megtalálása az egyik legnagyobb kihívás ebben a munkában, mert a célunk az, hogy a legjobban ki tudjuk domborítani az adatok valódi tulajdonságait.
A hálózatkutatásnak és az adatvizualizációnak ezzel együtt persze nem az esztétikai hatáskeltés a célja. Az elmúlt évtizedek kutatásai során sok olyan fontos társadalmi jelenségre világított rá ez a kutatási módszer, amelyek kezelése mindannyiunk érdeke lenne. Azt például, hogy a szegények szegények maradnak, a gazdagok gazdagabbak lesznek, az ember nem csak a saját környezetében érzi: a hálózatkutatás módszereivel is igazolható jelenségről van szó. Mennyire jelentenek ezek a felismerések felelősséget a kutatók számára?
Valóban fontos, hogy a különböző jelenségekre ráirányítsuk az illetékesek figyelmét, igen. A vizualizáció azért is nagyon nagy segítség ehhez, mert mögöttes összefüggéseket is felfedhet. Míg a puszta adatok csak kimutatnak vagy aláhúznak egy jelentős problémát, ahhoz már nem mindig elegendőek önmagukban, hogy a jelenség mögé is tudjunk nézni, hogy a probléma lényegét vagy okait is felfedezzük. A vizualizációk viszont sokszor képesek ezeknek a rejtett mintázatoknak a felfedésére is. Arra törekszünk, hogy ezeknek a problémáknak a mélységét is feltárjuk, és ezáltal eszközt adjunk a döntéshozóknak, valamint megmutathassuk, hogy a hálózatok elemzése alapján hol érdemes közbelépni, illetve megpróbálni megfordítani egyes tendenciákat.
Mik azok a legjelentősebb, aktuális társadalmi ügyek, amelyekhez a hálózatkutatás és az adatvizualizáció jó módszer lehet?
Rengeteg ilyen van, és nagyon sokan foglalkoznak hálózatkutatással. Ez a munka folyamatosan újabb kérdéseket vet fel, így legfontosabbat nem is tudok kiemelni. Mi most a különböző területeken megjelenő nemi egyenlőtlenségekre fókuszálunk. Tavaly jelent meg egy tanulmányunk azzal kapcsolatban, hogy a tudományos világban hogyan érvényesül a genderalapú egyenlőtlenség, és most azt kezdjük kutatni, hogy hogyan is néz ki mindez a művészeti világban. Az már egy régóta jól látható, felismerhető jelenség, hogy a különböző művészeti intézmények gyűjteményei, kiállításai férfi művészekre fókuszálnak, és az már egy nagy lépés, hogy felismertük, hogy ezzel baj van.
A felismerésünk azonban ma még csak anekdotikus. Egyszerűen megszámoljuk, hogy hány kiállítóból hány nő van és hány férfi, és ez alapján beszélünk egyenlőtlenségről, miközben ez egy ennél sokkal szofisztikáltabb probléma. A mi feladatunk most az, hogy feltárjuk, mi az a mozzanat, amitől azt kell, hogy mondjuk, hogy itt bizony valóban nemi alapon van egyenlőtlenség. Attól ugyanis, hogy egy intézmény kettővel több férfi alkotó munkáját állítja ki, mint nőét, még nincs feltétlenül szó egyenlőtlenségről, az adatok függvényében nekünk azt kell megnéznünk, hogy ez belefér-e a szórásba. Azon dolgozunk, hogy az ilyen és ehhez hasonló témákról lehessen értelmesen, tényalapon beszélni, és bízunk benne, hogy a döntéshozók majd tudnak válaszolni az így feltett kérdésekre.
A koronavírus-járvány szintén aktuális és mindannyiunk életét befolyásoló ügy, ráadásul szinte kínálja magát arra, hogy a hálózatkutatás segítségével vizsgálják – a terjedésére vonatkozó adatokkal dolgozott a BarabásiLab is. Mit jósol most a hálózatkutatás a vírussal kapcsolatban?
Hamarosan a járvány új fejezetéhez érünk: ami most jön, az a vakcinaháború. Nagyon bízunk benne, hogy az év végére lesznek oltóanyagok, de azt is látni, hogy ahogy ezek elkészülnek, elindul majd egy csata, hogy az ellenanyag hol lesz elérhető, kik számára lesz elérhető, ki hajlandó majd gyártani és ki hajlandó majd beadatni magának. Az ezzel kapcsolatos döntés sok esetben erősen érzelmi alapú lesz, ezért kiemelkedően fontos szerepe lehet annak, mennyire sikerül tudományosan, közérthetően igazolni az egyes vakcinák hatékonyságát, biztonságosságát. Ez az időszak sokáig el fog tartani. Én azt gondolom, hogy jövő nyár végéig biztosan nincs esélyünk arra, hogy a normalitáshoz visszatérjünk. És ami utána lesz, az is nagyban függ majd attól, hogy ez a háború hogy sül el. Hogy mennyire lesznek hatékonyak az oltóanyagok és mennyire leszünk hajlandóak beadatni őket.
Ha mindennek vége, hogyan fogjuk tudni majd lemérni, sikeres volt-e a védekezés az egyes országokban? Mondanak erről valamit a sikerrel kapcsolatban végzett korábbi kutatásaitok?
Ez egy nagyon bonyolult dolog, mert az, hogy hogyan védekezünk a vírus ellen, tulajdonképpen döntés kérdése. Vannak olyan társadalmak, amelyek úgy döntöttek, hogy hajlandók kicsit szabadjára engedni a vírust, és csak bizonyos csoportokat védeni erőteljesebben, mások nagyon szorosan próbálták fogni. Ezért nincs abszolút mérőszám arra, hogy mi a siker, ez inkább attól függ, mi a társadalom célja. Meg akarja tartani, működtetni akarja a gazdaságot, vagy az az elsődleges célkitűzés, hogy a halálozásokat, illetve a megbetegedések számát minimalizálja.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Mi alapján döntenek az országok vezetői arról, hogy merre induljanak? Van egyáltalán elegendő információnk erre vonatkozóan, vagy tulajdonképpen egy igen nagy téttel járó kísérletezés részesei vagyunk?
A szakértők számára világszerte rendelkezésre állnak a döntéshozatalhoz információk, amelyek irányt mutatnak abban, hogy az egyes intézkedéseknek milyen hatásai lehetnek. Pontosan tudható például, mekkora visszaesés várható a betegségek számában, ha bezárod az iskolát, és mekkora, ha lezárod a szórakozóhelyeket. Az nem kérdés, hogy valahol áldozatot kell vállalnunk, és az országok védekezése jellemzően abban különbözik, hogy hol vállalják az áldozatot. Kicsit olyan ez, mint egy zongora. A billentyűk azt jelzik, hogy egy-egy intézkedésnek mekkora hatása van a vírus elleni védekezésben, és a kérdés az, hogy hány billentyűt lehet egyszerre leütni anélkül, hogy a normális élet felborulna. Az eszközök, az információ tehát megvan, a döntéshozókon múlik, hogy ebből mit hoznak ki, mely billentyűket ütik le.
Mennyire segítenek ennek a járványnak a tapasztalatai abban, hogy egy következő, hasonló helyzetre világszerte jobban fel legyünk készülve? Nagyobb biztonságban leszünk, ha jól használjuk ennek a járványnak a tapasztalatait?
A Covid-19 az a járvány, amiről már most hihetetlen mennyiségű adat termelődött. Annyi, amennyit hosszú időbe telik majd feldolgozni, elemezni, és amiből rengeteget fogunk tanulni. Ki fog derülni például, hogy a svéd modell hatékony volt-e, illetve pontosan mik azok az intézkedések, amik működtek, és mik azok, amik nem. Pont az segíti majd a jobb megértést, hogy szinte minden ország másképpen csinálta, a különbségeket pedig majd össze lehet hasonlítani, és ez nagyon tanulságos lesz egy esetleges következő járvány esetén. De biztosat ez sem jelent, mert egy másik vírusnak akár egész más terjedési jellemzői lehetnek, és ez nagyban befolyásolhatja a fentebb említett zongorajátékot is.
Kutatási adataitokat nemcsak szakértők, döntéshozók használhatják, de a hétköznapokban is a javunkra fordíthatjuk őket, még ha az ezekre a kutatásokra alapozott munkáid nem is a hagyományos értelemben vett tanácsadó könyvek. Magánemberként te alkalmazod azokat a siker esélyét növelő technikákat, amikről például A képletben írsz?
Rendszeresen alkalmazom őket, bár az is igaz, hogy nekem már van egy olyan vizibilitásom, hogy például egy konferencián ne kelljen manipulálnom azt, hogy hányadik előadó legyek. Az emberek vélhetően eljönnek így is, úgy is. De kétségtelen, hogy például a diákjaimnak vagy a gyerekeimnek ezeket a tanácsokat rendszeresen osztogatom annak fényében, hogy éppen milyen élethelyzetben vannak.
Ha már következő generáció: nemcsak a kiállítás miatt vagy ma itt a Ludwigban, hanem azért is, mert részt veszel az EdisonKids felhívására érkezett projektek zsűrizésében is. Sőt, magát a felhívást is te tetted közzé. Miért fontos számodra, hogy részt vegyél egy olyan programban, aminek a célja, hogy a gyerekek számára szerethetővé tegye a tudományt?
Az a löket, amit gyerekkorában kap az ember egy bizonyos irányba, az egész életét meg tudja határozni. Abban például, hogy én fizikus lettem, óriási szerepe volt annak, hogy két fiatal, nagyon lelkes mérnök lakott velünk egy házban néhány hónapig, pont amikor én a gimnáziumot kezdtem. Ők korrepetáltak, tanítottak fizikából, aminek köszönhetően kialakult bennem egy olyan biztonságérzet, hogy értek ehhez. Ez máig megmaradt, ezért a saját példámon is látom, milyen hatalmas jelentősége lehet a korai hatásoknak. Az EdisonKids egy ilyen impulzus lehet az ebben részt vevő gyerekeknek, ami egy kreatív életpálya felé terelheti őket. Ha ez néhány gyereknél megtörténik, azt óriási eredménynek fogom érezni.
A siker törvényeiről szóló munkádban hosszan írsz arról, milyen jelentősen meghatározhatja egy képzőművész életpályáját az, hogy hol állít ki először – ez is egyfajta löket lehet az indulásnál. A Rejtett mintázatok kiállítás sorsát hogyan befolyásolja, hogy a Ludwig Múzeumban látható először?
A Ludwig egy nagyon nagy presztízzsel rendelkező múzeum, ami ráadásul nemcsak kelet-európai szinten jelentős, de benne van a nemzetközi körforgásban is. Itt ráadásul egy olyan fantasztikus tér is a rendelkezésünkre áll, ami tökéletesen alkalmazkodik a munkáink jellegéhez, méreteihez, így azt gondolom, hogy ennél jobb helyet nem is találhattunk volna az ősbemutatóra.
