„Évtizedek múlva is emlékezett ennek az epizódnak minden pillanatára. De legfőképpen arra a magyarul rosszul beszélő, szemüveges, kopaszodó, mesébe illő emberre, a házparancsnokra. Neki persze már bácsi volt ez a román apától és bolgár anyától származó igaz magyar férfi, aki olyan magától értetődően vállalta a »felkoncolás« kockázatát, aki szorongott, félt, mégis kötelességének érezte, hogy annyi ember életét megmentse abban a házban” – írta Vitray Tamás visszaemlékezésében arról a kikötőmesterről, aki Magyarország történetének legsötétebb óráiban százötven ember életét mentette meg, és akinek hőstettét saját fia is csak évtizedekkel később tudta meg.
Szerzőnkről
Tulok Péter történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tudományos kutatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza. Kutatási területe a magyar történeti historiográfia, a 19-20. századi diplomácia- és művelődéstörténet, a svéd–magyar diplomáciai kapcsolatok, Budapest ostroma és a magyarországi embermentés története.
Hol terem a kikötőmester?
Golopencza Illés 1901-ben született Budapesten. Román származású édesapja a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt.-nél dolgozott, később a Monarchia másik fővárosába, Bécsbe helyezték, ezért fia ott végezte iskolai tanulmányait. Érettségi vizsgája letétele után édesapja segítségével ugyanannál a cégnél helyezkedett el, ahol apja dolgozott.
1924-ig Bécsben volt, majd 15 évig a Duna romániai szakaszán szolgált, ahol megtanult folyékonyan románul a már korábban megtanult német nyelv mellett. 1939-ben költözött Budapestre, ahol a Szent István park előtti Duna-szakasz kikötőmesterévé nevezték ki, és a közelbe telepedett le.
Kényszerből lehetőség
Golopencza Illés 1944 őszén a Csanády utca 21. alatti csillagos ház légoltalmi parancsnoka lett. Ezek a házak olyan budapesti lakóépületek voltak, amelyeket egy 1944. nyári rendelet a fővárosi zsidók kényszerlakhelyéül kijelölt. A rendelet értelmében a házak bejáratát sárga csillaggal kellett megjelölni. A fennálló hatalom eredeti terve az volt, hogy a házakban összezsúfoltakat majd könnyebben tudja deportálni, a vidéki zsidósághoz hasonlóan. Az októberi nyilaspuccs után a csillagos házak lakóit a nyilascsoportok folyamatosan zaklatták, a razziák mindennaposak voltak, az itt élők összezsúfolódva, a teljes bizonytalanságban tengették mindennapjaikat. A nyilas gonosztevők bármikor megjelenhettek, nem lehetett tudni, hogy a házkutatások mit hoznak magukkal: kirablást, megaláztatást, elhurcolást vagy Dunába lövést.
Golopencza feladata volt, hogy betartassa azokat a zsidókra vonatkozó rendelkezéseket, melyeket a hatóságok előírtak. Ő azonban a rendelkezések nagy részét nem hajtotta végre, és nem engedte meg, hogy a házban lakó munkaképes korú zsidó férfiakat kényszermunkára hurcolják. Amikor a nyilas pártszolgálatosok azzal törtek be a bérházba, hogy összeszedjék a munkára fogható férfiakat, a légoltalmi parancsnok azt mondta, hogy az előző járőr már elvitte őket, és szavát adta arra, hogy a házban már csak a munkaképtelenek maradtak.
Az ott tartózkodók Golopencza engedélyével a kijárási tilalom alatt is elhagyták a házat, azzal a céllal, hogy a Budapesten maradt semleges országok követségei által kiállított védleveleket szerezzenek. Ezzel a tettével a hős házparancsnok szó szerint a fejével játszott, mert ha csak egyet is elfogtak volna a házban lakók közül a tilalom idején, az minden bizonnyal Golopencza életébe került volna.
Ezután vezetésével a Csanády utcai ház földszintjén olyan ideiglenes kórházat hoztak létre, amelynek a betegellátás mellett az volt a fő feladata, hogy itt tudják bújtatni az elhurcolás elől a zsidó orvosokat, egészségügyi dolgozókat. Nővérként részt vett a betegápolásban a házban lakó fiatal vegyész, Bajor Olga is, akibe a légoltalmi parancsnok első látásra beleszeretett, és akit a háború befejezése után rögtön feleségül is vett.
A háború befejezése után egy új rendelet értelmében minden állami alkalmazottat igazolási eljárás alá kellett vonni, mellyel bizonyítani kellett, hogy az illető személy nem volt tagja a nyilaskeresztes pártnak, és nem vett részt üldözöttek elleni atrocitásban. Golopencza igazolási eljárása idején az általa megmentett 150 ember aláírt egy közösen megfogalmazott dokumentumot, amelyben részletesen leírták, hogyan mentette meg az életüket.
Csendes igazság
Egyik megmentettje Vitray Tamás későbbi televíziós műsorvezető volt, aki Kiképzés című önéletrajzi regényében részletesen beszámolt a vészkorszak történéseiről, a légoltalmi parancsnok emberségéről, halált megvető bátorságáról. Könyvében leírja azt az esetet is, amikor a nyilasrazzia elől az ágy alá bújtatta el a kisfiú Vitrayt, majd az érkező csoportot szóval tartotta, és biztosította őket arról, hogy nem tartózkodik védlevéllel nem rendelkező személy a lakásban.
A kikötőparancsnok 1962-ben ment nyugdíjba. Hőstetteiről szerénysége miatt soha senkinek nem beszélt, egyetlen fia is 30 éves orvosként tudta meg nagybátyjától, hogy édesapja az életét kockáztatva mentett meg több mint másfél száz embert. 1992-ben, nem sokkal halála előtt Golopencza Illésnek még volt alkalma eljutni Izraelbe, ahol megkapta a Világ Igaza elismerést. Halála után Izrael Állam tiszteletbeli állampolgári címét is megkapta.
Golopencza Illésnek, akinek hősies történetét sokáig nem sokan ismerték, sikerült az, ami csak keveseknek: a vérzivataros időkben, veszélyekkel dacolva is hallgatott a lelkiismeretére.
