A hónap dilemmája: Bűn-e az abortusz? Az erkölcsfilozófus válasza

Először is tisztázzunk valamit: az abortusz nem csak a hívők számára jelent erkölcsi problémát. Továbbmegyek: pusztán az, hogy valaki hisz egy felsőbbrendű akaratban, önmagában aligha válaszolja meg azt a kérdést, hogy milyen fokú és típusú védelem illeti meg az embriók és magzatok életét. Az abortusszal kapcsolatos hagyományos filozófiai kérdésfelvetés így hangzik: személy-e a magzat – azaz kellőképp hasonlatos vagy folytonos-e azokkal a már megszületett emberekkel, akiknek megkérdőjelezhetetlenül joguk van az élethez.

Márpedig erről az ateisták között is megoszlanak a vélemények: semmi meglepő nincs abban, ha egy anya, aki már megtapasztalta, ahogy a méhében növekedésnek indult borsónyi embrió csecsemővé, egy számára mindennél kedvesebb és értékesebb emberi lénnyé válik, úgy gondolja: az embriókat ugyanolyan védelem illeti meg, mint amilyen a már megszületett gyerekeknek jár.

A magzat erkölcsi státusára vonatkozó kérdés viszont mégiscsak annyira nehéz, hogy bármely oldalon álljunk is, érdemes észben tartanunk annak lehetőségét, hogy tévedhetünk – és hogy tévedésünk komoly erkölcsi károkat okozhat. Pontosan a kérdés eldöntetlensége (eldönthetetlensége?) miatt váltottak stratégiát azok a filozófusok, akik amellett érvelnek, hogy az abortusz bizonyos határok között erkölcsileg megengedhető. Ők nem amellett érvelnek, hogy a magzat nem személy: ehelyett azt állítják, hogy még ha személy is a magzat, az élethez való joga akkor sem terjed ki arra, hogy beleegyezés nélkül használhassa valaki más (jelen esetben a biológiai anya) testét. (Hogy mennyire mesterkélt ez a szóhasználat, magában is jól mutatja, milyen nehéz jó analógiákat és modelleket találni egy olyan speciális viszonyra, amely a magzatot és az anyját összefűzi.)

Judith Jarvis Thomson Az abortusz védelmében című ’71-es cikke óta mind a „választáspárti” jogi érvelések, mind az abortusz legalizálásáért (vagy a legalitás megtartásáért) küzdő feminista mozgalom nagyon erősen támaszkodott a testi önrendelkezés jogára: „Az én testem, az én döntésem” szlogen legtöbbünknek ismerősen cseng.

Ez a stratégia mind a mai napig nagyon sikeres (bár jelen pillanatban épp a gondolat szülőhazájában, az Egyesült Államokban zajlik a legádázabb harc azért, hogy a nőket megfosszák egyszer már kiküzdött jogaiktól) és egyben nagyon fontos lépés volt afelé, hogy a terhesség és az anyaság kérdéseit a nők szempontjából, a nők döntéseként fogalmazzuk át.

Mindazonáltal a testi önrendelkezésre való hivatkozásnak vannak komoly hiányosságai is. Egyfelől a vita leegyszerűsödhet arra a kérdésre, hogy mi a fontosabb: a nők önrendelkezési joga vagy egy (potenciális) személy joga az élethez – márpedig közel sem egyértelmű, hogy ebből a csatából az előbbi jönne ki győztesen. De ami még fontosabb: a testi önrendelkezés középpontba állítása elhomályosítja azt az alapvető kérdést, hogy egyáltalán miért mennek a nők abortuszra. Mert azt, remélem, senki nem gondolja komolyan, hogy az abortuszok hátterében a testi önrendelkezéssel összefüggő indokok állnának. A nők nem azért mennek abortuszra, mert félnek a hasizomszövetük megnyúlásától; de még csak nem is azért, mert rettegnek a szülés fájdalmától vagy a vele járó testi változásoktól. A nők azért mennek abortuszra, mert akkor és ott nem akarnak anyák lenni (még egy gyerek anyja lenni).

Nem akarnak anyák lenni, mert nem akarnak egzisztenciális bizonytalanságban és kilátástalan szegénységben élni; mert félnek az anyasággal (és különösen az egyedülálló anyasággal) járó izolációtól; mert nem akarnak kiszolgáltatottá válni egy amúgy sem jól funkcionáló (esetleg egyenesen bántalmazó) párkapcsolatban; mert nem akarják feladni azokat a tanulási és karrierterveiket, amelyek méltó hivatást és jövedelmet nyújthatnának számukra. Mindezen félelmeik tökéletesen megalapozottak – álljon itt mutatóba néhány adat: a gyerekvállalás Magyarországon kiemelt szegénységi kockázatot jelent, különösen, ha más hátrányokkal (pl. alacsony iskolázottság) társul; a családon belüli erőszak a terhesség alatt nem csökken, számos kutatás szerint egyenesen nő; a magyar anyák jóval kevesebbet keresnek, mint gyerektelen nőtársaik, míg az egy- és kétgyerekes apák jobban keresnek gyerektelen férfitársaiknál; az itthon is egyre növekvő arányú tinédzserterhességek aránytalanul sok esetben vezetnek koraszüléshez, az anya vagy a gyerek halálához, vagy hosszú távú egészségvesztéséhez – és akkor még egy szót sem szóltunk azokról a ma is létező kultúrákról, amelyek magát a szexuális kapcsolatot és a teherbeesés tényét kiközösítéssel vagy erőszakkal büntetik.

Hogy milyen összetett gazdasági, politikai és kulturális folyamatok állnak a fenti adatok mögött, egy másik (igen terjedelmes) írás témája lehetne – de annyi talán egyértelmű, hogy

mindez nem azért történik, mert a nők »ezt akarják« vagy »ezt választották« – hasonlóan más társadalmi hátrányokhoz, az érintetteknek itt sincs túl sok mozgástere.

Ezek hát azok a társadalmi tények, amelyek az abortusz gyakorlatát körülveszik, nem valamifajta absztrakt eszmefuttatás a testi integritásról és az élet védelméről.

Minden perccel, amikor a magzatok erkölcsi státuszáról elmélkedünk, egy percet elpazaroltunk, amelyet arra fordíthattunk volna, hogy megértsük: az abortusz egy erkölcsileg problematikus megoldás olyan társadalmi igazságtalanságok elkerülésére, amelyeket nem a nők hoztak létre, és amelyeket egyénileg nem is tudnak orvosolni. Az abortusz nagyon gyakran a nők egyetlen lehetősége arra, hogy dönthessenek – nem a testükről, hanem a saját sorsukról egy olyan világban, amely sem a személyes autonómiájukat, sem a gondoskodásuk által létrehozott értéket nem becsüli és nem védelmezi kellőképpen. Ha jobb döntési lehetőségeket kapnának, sokkal kisebb szükségük lenne az abortuszra – és végre megszabadulhatnánk egy véget nem érő, megosztó és parttalan erkölcsi dilemmától.