A 19-20. század fordulóján új stílus és egyben új világkép kopogtatott Európa ablakán, ami szakított a historizmus merevségével, és teljesen megváltoztatta a női divatot is. A szecesszió (máshol Jugendstil vagy Art Nouveau) kulturális és társadalmi mozgalma nagy léptekkel alakította át a 19. század kényelmetlen, mozgásra, sportra, munkára alkalmatlan női viseletét. A ruhadarabok változásában egy új női ideál és a női testről alkotott új nézőpontok tükröződtek.
Szerzőnkről
Czingel Szilvia szabadúszó író, kultúrantropológus, évekig volt a Centropa Alapítvány munkatársa. Két könyve jelent meg a vallásnéprajzi témájú Ünnepek és hétköznapok és az oral history módszerével készült Szakácskönyv a túlélésért, amelyet a Gólem Színház állított színpadra. Tudását és tapasztalatát a hétköznapokra adaptálta, így jelenleg storytelling kurzusokat, városi sétákat és walking coachingot tart.
Forradalom a ruha alatt
A női öltözködés megreformálásáért vívott harc már a 19. század derekán megindult. Az Európát meghódító, a középkori divatelveknek hátat fordító stílusváltás a 19. század végén búcsút mondott a derekat összeszorító páncélfűzőnek és az alsószoknyák nagy számának. A neves festő, Gustav Klimt barátnője, Emilie Flöge mint az új irányzat egyik képviselője, óriási botrányok közepette fehérneműket kezdett tervezni Bécs arisztokrata hölgyeinek. Flöge a szecesszió jegyében ruhaterveiben a fűző nélküli, finom, vékony alsóneműre épülő ruhastílust helyezte előtérbe.
1907-ben Franciaországban megjelent az úgynevezett corseletjupe, azaz a fűzővel egybeszabott alsószoknya, ami a kombiné elődje volt, és nem sokkal később az Amerikából induló melltartó elődje is feltűnt. Angliában még 1880 táján megalkották az első combinationt, vagyis a mellényke és bugyi kombinációját. Magyarországon az 1920-as években vált általánossá, neve pedig a francia combinaison szó bécsi torzulásából lett pestiesen kombiné.
Orvosi rendelvényre
Hajh, igen, emlékszem: mindig az a fűző,
Omló, habos szoknya, vérünket fölűző,
Parfümös kis nadrág, finom batiszt-játék,
De mindig az a cél, mindig az a szándék.
(Ady Endre: A szerelem époszából, 1910)
Magyarországon a fűző nélküli élet hívei elsősorban az orvosok voltak, köztük Korányi Frigyes, a híres tüdőgyógyász, aki felemelte szavát az egészségtelen fűző viselése ellen. A doktorok több mint 40 olyan betegséget hoztak összefüggésbe a fűző használatával, és sürgették a nők felszabadítását a fűzőviselés kényszere alól.
Azok a ruhatervezők azonban, akik az új divat szerint a sima, egyenes vonalú, egyszerű szabású, fűző és alsószoknya nélküli ruhákat kezdték tervezni, szembekerültek az akkori közízléssel. A megszokott nőies formák helyett a reformerek ruháit esetlennek és formátlannak, sőt a fűző nélküli alakot erkölcstelennek is tartották. A szépség és az egészség vette fel egymással a harcot, a telt idomú női alak nevetségesen nézett ki az egyenes szabású reformruhában, és a nők inkább akartak szépek lenni, mint egészségesek.
Görög életérzés a Párisi utcában
A 19. század végén a fűzőkészítők még virágkorukat élték, de a mai értelemben vett fehérneműboltok nem léteztek. Ezért volt igazi meglepetés, amikor a mai Párisi utca 2. szám alatt 1827-ben megnyílt az „Ypsilanti herczeghez” címzett fehérneműkereskedés. Az épület földszintjén működő bolt 1874-ig elsősorban az elegáns hölgyek igényeit szolgálta ki. A bolt szokatlan neve egy Magyarországon meggazdagodott görög kereskedő lányának a férjére, Ypsilanti Gergely görög királyi követre utal.
A bolt mellett méteráruüzletet tartott fenn Kollarits József 1815-től, és az eredeti nevet meghagyva, ő üzemeltette a fehérneműboltot. Miután Ádám Gusztáv és Eberling Antal kereskedők 1882-ben megvették és 1888-ban lebontották az épületet, Hauszmann Alajos és Hauszmann Sándor közös terve alapján 1889–1890-ben építették újra a mai is látható eklektikus stílusú sarokházat.
1907-ben Skrivan Ferenc kalapkészítő, Grünwald Vilmos és Wahl Gyula menyasszonyi kelengyéket és női fehérneműket árusító boltja, mellette kozmetikus, divat- és cipőszalon, valamint angol úri szalon is működött a házban. 1934-ben pedig itt nyílt meg a Collier minőségi bizsukat és órákat áruló üzlete is. Az első emeleten Petris Brunó tánciskolája működött. Az Ypsilanti herczeghez nevű bolt azonban soha nem árult női testi fehérneműt, se bugyit, se melltartót.
A fehérnemű az mi?
„Ypsilanti czimű kereskedésben Pesten több 1000 darab kész fehérnemű, mindenféle férfi, asszony és gyermek fehérruhákból álló, lepedők, párna és dunyhaczihák, asszonyi öltönyök stb. ajánltatnak” –olvasható egy korabeli hirdetésben. Fontos a fehérnemű kifejezés fogalmának tisztázása, ugyanis a 19. század végi és a 20. század első felének szóhasználatában a fehérnemű szó alatt elsősorban az ágyneműket, zsebkendőket, kendőket, abroszokat, törülközőket, hálóruhákat értették.
A mai értelemben használt fehérneműket alsóruhának (ill. reformfehérneműnek) mondták. Furcsa is lett volna, ha egy elegáns úri hölgy személyes testi fehérneműért látogatta volna meg az Ypsilanti herczegről elnevezett fehérnemű-kereskedést. Ez a téma tabu volt, mint ahogy az intimitás és a testi higiénia is. A testi fehérneműt ebben az időszakban a nők még általában a saját varrónőjükkel varratták meg. Borzasztó kínos lett volna akár ebben a boltban is bugyogót vagy pendelyt venni, már csak azért is, mert az eladók férfiak voltak.
Félelem és büszkeség lepedőbe rejtve
A mosó- és vasalónőség bizalmi állásnak számított, hiszen akik ezzel foglalkoztak, azoknak bepillantásuk volt a háztartásokba, és mivel ők mosták a család szennyesét, a testi fehérneműket is, így tartottak is tőlük a háziasszonyok: féltek, hogy kipletykálják őket. Ezért az úriasszonyok igyekeztek jóban lenni a mosónőkkel.
Az úriasszonyok kedvenc időtöltésének számított a 20. század elején, hogy a vendégségbe érkező hölgyeknek megmutatták a fehérneműsszekrényük tartalmát. Ilyen esetekben természetesen nem a személyes testi fehérneműiket mutogatták egymásnak. Állandó társalgási témának számított, hogy kinek a mosónői és vasalónői ügyesebbek, melyikük mosott-vasalt szebben, kinek a fehérneműsszekrényében állnak szebben a kikeményített, kimángorolt és vasalt fehérneműk.
Mi jöjjön a fűző helyett?
Bár egy nő, aki a századfordulón fűző nélkül jelent meg, a jó ízlés határait súrolta, mégis a 1910-es évek második felére egyre kevesebb volt a fűzőt hirdető reklám, és a fűzőkészítő szakma is eltűnőben volt. Az elvárás és a gyakorlat azonban nem mindig járt kéz a kézben, ami a modern fehérnemű megjelenését illette. Az egészség vagy a jó ízlés döntötte vajon el, hogy kell-e avagy sem egy tisztességes nőnek a testét fűzőbe préselni?
Ez a dilemma merül fel a következő újságcikkben is, amely a fűző viseléséről jelent meg az Új Idők hasábjain a fűző helyettesítésének problémáiról: „Az általános fűzőleszerelést a reformruhának kell megelőzni, amelynek olyan szabásúnak kell lenni, hogy a kényelem és a jóízlésnek megfelelőleg, egyben fölöslegessé és nélkülözhetővé tegye a fűzőt, anélkül, hogy az alak érvényesülését teljesen háttérbe szorítaná. Ma e téren még csak a kísérletezésnél tartunk. A mostanság készült reformruhák nem felelnek meg ennek a célnak, s azért nem találnak általános elfogadásra. Az igazi, a közóhajnak megfelelő reformruha létrejötte fogja ezt a kérdést sikeresen megoldani és akkor a fűzőletevés nemcsak teóriában lesz meg, hanem gyakorlatilag is ténynyé válik.”
Mint az írásból is kiderül, ebben az időszakban a fűzőt felváltó fehérnemű-ruhadarabok nagy része nem állt rendelkezésre a mindennapi öltözködés tárgykészletében, de a nyelvi fogalomtárban sem. A szóhasználatban gyűjtőfogalommal reformruhaként bukkanunk rájuk, és teljes a káosz a tekintetben, hogy mit is kellene hordaniuk a nőknek a fűző helyett.
Az 1920-as évekre azonban a női fehérneműdivat végérvényesen megváltozott. A modern városi élet megjelenésével és folyamatos változásával fokozatosan ugyan, de annál erőteljesebben változott meg a női szépségideál is.
