Háttér elmosódva – ’56 ikonikus fotóinak története

A háborús tapasztalattal rendelkező, 31 éves cseh származású szabadúszó fotós, John Sadovy a forradalmi események hírére utazott Magyarországra, ahonnan több tekercsnyi képanyaggal tért vissza. Világszerte ismertté vált fotósorozata eredetileg a Life magazinban jelent meg, ahonnan számos hírmagazin átvette, például a francia Paris Match is. A fotográfus, aki 2010 decemberében hunyt el, a képsorozatért Robert Capa Arany Medált kapott 1956-ban.

Ikonikus és veszélyes felvételek

Sadovynak az 1956. október 30-án a Köztársaság téren készített képsorozata a pártház falánál feltartott kézzel álló karhatalmisták egy csoportjának lelövését ábrázolja. A kamera fókuszában a fenyegetett alakok állnak, és a félelem, amely az arcukon tükröződik.

A magyar politikai rendőrség felhasználta a forradalom alatt készített fotókat, így a külföldi tudósítók sajtófotóit is a – gyakran koholt – vádpontok bizonyítására a megtorlás pereiben. Sadovy felvételeinek másolatai egy 1958-as perhez összeállított fénykép-dokumentációba kerültek, amelyben számokkal jelölték és név szerint azonosították az incidens hat karhatalmista áldozatát.

A kép bal szélén a legsúlyosabb sérüléseket elszenvedő Berta Somogyi Lajos, mellette Könczöl Sándor látható. Berta Somogyi mögött egy karhatalmista arca nem látszik Könczöl kezétől. Őt a nyomozók Kucsera Zoltánként azonosították, mégsem valószínű, hogy azonos a harmadik fotón a kép jobb szélén látható személlyel. Könczöl egyenesen a kamerába néz, tekintete szinte vonzza a néző pillantását, mögötte takarásban áll Holicza István. Tőle jobbra az előtérben Csalai József profilja, a háttérben K. Farkas József, az incidensben szintén súlyos sebesüléseket szerző karhatalmista látszik. A sorozat további darabjai, az első ellenpontjaként, megtelnek mozgással. A harmadik képen az addig álló csoport földre kerül, a csoport tagjai közül egyesek eltűnnek a képből, míg a jobb felső sarokban egy új, erősen gesztikuláló alak jelenik meg, a dokumentáció szerint ő a halálos lövéseket kapott Kucsera Zoltán. A negyedik kép már a földön ábrázolja a lelőtt karhatalmistákat.

Sadovy jóval több képből álló fotósorozatából négy kép került később a hírmagazinokba. A Getty Images gyűjteményében megtalálhatók a sorozat többi darabjai is. Ezeken jól követhető a csoport mozgása, és megerősítik azt a gyanút, hogy a képeken nem hat, hanem hét egyenruhás lelövése látható. Az egyik publikálatlan képen ugyanis a Kucsera Zoltánként azonosított karhatalmista K. Farkas Józseftől jobbra áll még a lövések előtt, tehát ugyanott, ahol a harmadik képkockán is. A többi alak mozgása miatt azonban nehezen elképzelhető, hogy közben Berta Somogyi Lajos mögé került volna, amint azt a rendőrségi album magyarázatában olvassuk. A Berta Somogyi Lajos mögött álló, az első két kockán tévesen Kucseraként azonosított alak tehát egy hetedik karhatalmista lehet. 

A csoport hetedik tagját a Hollós Ervin és Lajtai Vera által írt (erős forráskritikával jól használható) Köztársaság tér 1956 című könyv is említi, és a levéltárakban is találhatók erre vonatkozó dokumentumok. 1960-ban, a megtorlás egyik utolsó perében először hallgattak ki egy Kádi Imre nevű volt karhatalmistát, aki részt vett az épület védelmében. Kádi ekkor azt vallotta, hogy „a falnál Berta Somogyi Lajos mögött álltam, míg a többiek tőlem balkéz irányában”, egy csoportban helyezkedtek el. A nyomozó rákérdezett, társai miért nem beszéltek eddig róla, mire Kádi meggyőző érveket sorakoztatott fel. Elmondta, hogy rajta kívül valamennyien a karhatalom egy azonos szakaszában teljesítettek szolgálatot, míg őt egy tartalék századtól vezényelték az épület védelmére, és az atrocitásokat elszenvedő csoportba is csak menet közben sodródott. Kádi Imre vallomásából kiderül még, hogy mellén és bal csuklóján sérült meg a lövések következtében, és november 10-ig volt kórházban. A fennmaradt kihallgatási jegyzőkönyvek szerint tehát a képen szereplő csoport hetedik tagja Kádi Imre lehetett.

Mi lett a lelőtt védőkkel?

A képes hírmagazinokban Sadovy fotói az erőszakos halál vizuális ábrázolásaként jelentek meg. A képaláírások a magazinokban azt sugallták, hogy a lelőtt karhatalmisták életüket vesztették. A Kádár-korszakban megjelent magyar kiadványok ugyan beszámoltak arról is, hogy a csoportból többen életben maradtak, de igyekeztek a sebesüléseiket súlyosabbnak beállítani. A levéltári dokumentumokból az derül ki, hogy Berta Somogyi Lajos sérült a legsúlyosabban: jobb oldali váll- és hátlövés, valamint tüdőlövés érte. Bal lábszárát, amely a lövések következtében roncsolódott, amputálni kellett. K. Farkas Józsefet szájlövéssel és jobb oldali gerinctáji sérüléssel szállították a Péterfy Sándor utcai kórházba. A lövedék elakadt a gerincoszlopánál, és úgy távozott a kórházból, hogy nem távolították el. Arra nincs adatunk, hogy később ez megtörtént-e. Könczöl Sándort a gerince és a csípője között érte a lövedék. Holicza István és Csalai József nem szenvedett lövési sérülést, agyrázkódással kerültek kórházba. A levéltári iratok szerint az incidensnek egy halálos áldozata volt, Kucsera Zoltán. Az iratokból azonban jól követhető a haláleset körülményeinek tisztázatlansága is.

Halálos áldozat holttest nélkül

Az atrocitás során tehát az iratok szerint az egyik, Kucsera Zoltánként azonosított karhatalmista halálos sérüléseket szenvedett. Az áldozat holtteste azonban később nem került elő. A levéltári iratok között kutakodva további furcsaságokra bukkanhatunk.

1957 júliusában már éppen lezárták a nyomozást egy Bakonyi József nevű vádlott ellen, készen állt a boncolási jegyzőkönyvvel, tanúkkal alátámasztott vád, amikor porszem került a megtorlás gépezetébe. A későbbi iratokból kiderül, hogy a vád egy „notórius hazudozó” vallomásain nyugodott, a halottszemlén jelen nem lévő szülők pedig nem fogadták el a holttest azonosítását, ezért pótnyomozást rendeltek el. A gyilkosság vádját végül ejteni kellett Bakonyi ellen, Kucsera Zoltán sorsát sem sikerült kideríteni. Szülei egy magazinból kivágott képen felismerték ugyan a fiukat, de nyilatkozatukon később valaki kézírással módosította a folyóirat címét és oldalszámát. Halálának tényét az előkerült iratok szerint egyedül apja hatóságoknak adott nyilatkozata támasztja alá, amelyben kijelentette: nem tud arról, hogy fia akár külföldön, akár belföldön életben lenne. A hatóságok fél évig keresték még, majd 1958. január 15-i dátummal bejegyezték a halálozást a VIII. kerületi anyakönyvbe. A haláleset, amelynek körülményei tisztázatlanok (sőt megtörténte is kérdéses), későbbi perek vádpontjai és fotódokumentációja közé is bekerült.

Mindez persze nem von le semmit a falhoz állítottak személyes tragédiájából. A magát megadó harcoló fél elleni fegyverhasználat a genfi konvenciókba ütközik, és minden körülmények között elítélendő. A sorozott belső karhatalmisták ráadásul, honvédséghez került társaikhoz hasonlóan, sokszor a puszta véletlennek köszönhetően kerültek a barikád egyik vagy másik oldalára az események során. A forradalom leverése utáni miliőben tragikus történetük mégis propagandacélokat szolgált, a róluk készült fotókat a megtorlás pereinek konstruált elemei között használták fel.

Ha érdekel a korszak történelme, olvasd el az alábbi cikkünket is: