Képzeljük magunk elé a jelenetet: a fogságban szaporított tőrfarkú rákokat egymás mellé zsúfolják, a szívük közelében tűt szúrnak beléjük, és lecsapolják a vérüket. Ahogy az értékes kék folyadék folyamatosan árad, úgy ömlik a pénz is azokhoz a profitorientált vállalkozókhoz, akik ezekből az állatokból húznak jókora hasznot. Igazságos ez? A rákok szempontjából semmiképpen, hiszen oly mértékben használják őket, illetve a vérüket, hogy lassan veszélyeztetett fajjá válnak. Azok a példányok pedig, amelyek életre ítéltetnek, csupán vérrel töltött zsákok, és úgy is kezelik őket.
Mitől kék a vére?
Az atlanti tőrfarkú rák inkább a pókok és skorpiók rokona, mint a rákoké. Észak-Amerika keleti részén, a Mexikói-öbölben található belőle a legtöbb, másik három faja Délkelet-Ázsiában él. Békés, állkapocs nélkül éldegélő, puhatestűekkel, gerinctelenekkel, néha halakkal táplálkozó állat, a nőstények átmérője túlhaladja a fél métert, a hímeké nem, mindketten 20-40 évig élnek meg a természetben. Amitől érdekes, az egyrészt a patkó alakú páncél, ami borítja. Ez nemcsak különlegessé teszi megjelenését, de otthont ad egy csomó tengeri élőlénynek is, amitől a tőrfarkú rák idővel úgy fest, mint egy élő múzeum. Ez már csak azért is igaz, mert ezek az állatok már több tízmillió éve itt élnek a Földön, a sekély vizű Delaware-öbölbe másznak ki párosodni, és tüskés, a fényt is érzékelni képes farkuk segítségével kormányozzák magukat. Az 1950-es években azonban az ember meglátta a bennük rejlő óriási üzleti lehetőséget.
A rákok vére (pontosabban fogalmazva vérnyirka) egészen különleges: hiányzik belőle a vasat tartalmazó hemoglobin, helyét a réztartalmú hemocianin foglalja el, ami oxigén jelenléte nélkül majdhogynem színtelen. Ám ha ez a vér a levegővel érintkezik, azaz az állat feljön az alacsony oxigéntartalmú mély vizekből, kék színt vesz fel. Ez még azonban nem elég ahhoz, hogy a tőrfarkú rákok ennyire érdekesek legyenek. A vérük nemcsak kék, de képes elzselésedni azon a helyen, ahol az állatot sérülés, fertőzés érte. Így az adott kórokozó nem tud továbbterjedni az egész testben. Ahhoz, hogy ez a zselésedés végbemenjen, egy koagulogén nevű fehérje és egy hasítóenzim található a rákok vérében. Na ez a két fehérje az, ami ennyire kell nekünk.
Miért csapolják le a tudósok?
A tőrfarkú rákok különleges tulajdonságait Frederik Bang patológus kezdte vizsgálni az 1950-es években. A tengervízből baktériumokat injektált a rákok szervezetébe, és figyelte, hogyan reagálnak. Amit felfedezett, az a modern orvostudomány egyik fontos mérföldkövévé vált. A természetes vérrögképződésért és zselésedésért felelős anyagot Bang Limulus amőbocita lizátumnak, röviden LAL-nek nevezte el. A belőle készített teszt nagyon egyszerűen kimutatja, hogy található-e a vizsgált tárgyon baktérium, mert az azok sejtfalában található endotoxinokat az LAL nagy hígításban is érzékeli. Ha a tesztelt anyagon a rák véréből készített kivonat elkocsonyásodik, akkor az fertőzött, ha nem, akkor nem. Maga a kivonat nem öli meg a baktériumokat, csak mozgásképtelenné teszi őket, de a hatás akár hetekig fennáll. S hogy miért örültek ennyire ennek a tesztnek a kutatók és a gyógyszergyártók? Azért, mert a felfedezés előtt csupán úgy volt lehetőségük egy adott anyag fertőzöttségét megvizsgálni, hogy egészséges kísérleti nyulakba injekciózták őket, majd figyelték, hogy az állat megbetegszik-e. Az eljárás hosszú volt és költséges, míg a tőrfarkú rák véréből előállított teszt gyors és pontos. Olyannyira, hogy a mai napig használjuk.
A rák mondja meg, mi mehet az űrbe
Frederik Bang kollégája, Jack Levin segítségével kidolgozott egy szabványmódszert, amivel a tőrfarkú rákok vérét le lehet csapolni, majd abból ki lehet vonni a fehérjéket. A hetvenes években az Egyesült Államok Élelmezési és Gyógyszerészeti Igazgatósága engedélyezte az LAL-tesztek alkalmazását, és az nagyon hamar népszerűvé is vált: kevesebbe kerül, kényelmesebb, azonnali eredményt ad. Hogy a rákok mit szólnak hozzá, hogy összefogdossák őket és évente négyszázezer példányukat kivéreztetik, azzal már nem foglalkozott senki. Azt nézték, hogy a teszt milyen széles körben felhasználható. Az implantátumokat, a pacemakereket, más orvosi eszközöket, sőt az űrbe kiküldendő, szigorúan csíramentes eszközöket is LAL-teszttel ellenőrzik.
Hogy épült erre milliárdos üzlet?
Egy liter tőrfarkúrák-vérnyirok 13 000 dollárba kerül, egy LAL-tesztcsomag pedig ezerbe, és ez nagyon jó üzletet jelent ez annak az öt vállalkozásnak, amelyik a vér csapolásával, tárolásával foglalkozik. A halászok évente több százezer tőrfarkú rákot fognak el a párzási időben, amikor a sekély vizeken úsznak. Ilyenkor nagyon könnyű elkapni őket, olyannyira, hogy mielőtt értékes vérükkel kereskedni kezdtek volna, az összefogdosott állatokat ledarálták és trágyaként szórták a földekre, később pedig a horgászok használták őket csaliként. Jelenleg a halászok a laborokba viszik a sokat megélt rákokat, ahol a megtisztítják őket a rájuk rakódott szennyeződésektől, sorba rakják őket, és már érkezik is a tű. A vérnyirok harminc százalékát veszik le tőlük 24-72 óra alatt. Az eljárást az állatok elméletben túlélik, becslések szerint 10-30 százalékuk pusztul bele a vérvételbe. Ám azok, amelyek túlélik és vissza is kerülnek a tengerbe, óriási hátránnyal boldogulnak csak a természetes élőhelyükön.
Milyen hatással van ez az állatok populációjára?
A rákok életére legalább akkora hatással van az LAL-teszt, mint az emberekére. Egyre kevesebb nőstény jelenik meg párzási időben a sekély öblökben, azok, amelyeket korábban megcsapoltak, lassabban úsznak, gyengébbek, zavartak, és kisebb eséllyel párosodnak. Ez kevesebb petét jelent, ami viszont – mivel a természetben minden mindennel összefügg – a sarki partfutó madarak számára lehet káros, hiszen részben azon élnek. Senkinek sem érdeke, hogy a tőrfarkú rákok kipusztuljanak, ám ahhoz, hogy a populációjuk erős és stabil maradjon, kevesebb vérvételt kéne végezni. A tudósok szerencsére jó ideje dolgoznak egy szintetikus teszt kidolgozásán, ami helyettesítené a rákok fehérjéit. A Szingapúri Nemzeti Egyetem biológusa, Jeak Ling Ding élesztősejtek segítségével állította elő a kórokozók felismeréséért felelős endotoxint, a németek is szépen haladnak előre ez ügyben, s már elérhető ez a fajta teszt is a piacon. Hogy végül háttérbe tudja-e majd szorítani az LAL-t, az még egyelőre kérdés. Remélhetőleg nem mi, emberek pusztítunk ki egy több millió éve békésen létező fajt – már megint.
