Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Tudósok szerint egy hangyaboly úgy működik, mint agyunk ideghálózata: az egyes rovarok együtt dolgoznak azért, hogy a kolónia emlékezete felépülhessen.
Az emlékezet az egyik legrejtélyesebb, egyben legérdekesebb jelenség a világon. Miként idéz fel elménk egy-egy múltbéli történést? Miért van az, hogy egyes emberek másként emlékeznek ugyanazon dolgokra? Miért torzítja el agyunk a múltat, sőt egyes esetekben miért hisszük nem létező eseményekről, hogy azok valóban megtörténtek? Az emlékezet tudatos és tudattalan szinten is működik, testünk például emlékszik rá, mikor voltunk utoljára influenzásak, és a legegyszerűbb létformáknál, még a növények esetében is megfigyelhető. Képesek vagyunk arra is, hogy egy számítógépet lássunk el mesterségesen kifejlesztett memóriával.
A tudomány jelen állása szerint emlékezetünket, mely elménk egyik legbonyolultabb működési folyamata, agyunk bizonyos idegsejtcsoportjai kreálják, tárolják és hívják elő. Ezen agysejtek között különböző kapcsolatok alakulnak ki és változnak az emlékezési folyamat során. Deborah M. Gordon, a Stanford Egyetem biológusprofesszora szerint a szervezettségükről ismert hangyák pontosan úgy működnek együtt egy bolyban, mint az említett neuronok elménkben, közösen alkotva meg az adott hangyakolónia kollektív emlékezetét – számol be a tanulmányról a Science Alert.
Munkamegosztás és kollektív emlékezet
Köztudott, hogy az egyes hangyák maguk is képesek emlékezni bizonyos dolgokra. A lóhangyák például, ha cukorra bukkannak, néhány percig képesek megjegyezni annak lelőhelyét, hogy később, további finom falatok reményében visszatérhessenek oda. A Szaharában előforduló homoki hangya gyakorta vándorol a sivatagban élelem után kutatva, számon tartva, hogy milyen messzire jutott és hány lépést tett, mióta elhagyta a bolyt.
Az Európában élő erdei vöröshangya már kollektíven gondolkodik: mint a finn szaktudós, Rainer Rosengren megfigyelte, kolóniáik éveken keresztül képesek megjegyezni az egyes, fészküktől az élelemig vezető útvonalakat, melyeket generációról generációra örökítenek tovább az őket alkotó egyedek. Télen a hangyák – akik magasan a fák törzsén építik fészküket, ahol a levéltetvek váladékával táplálkoznak – a hó alatt húzzák meg magukat, majd tavasszal, mikor jóra fordul az idő, a fiatal egyedeket idős társaik vezetik ki a szabadba, megmutatván nekik a korábban kitapasztalt utakat.
A takarmányt begyűjtő hangyák akár húsz méterre is elvándorolhatnak a bolytól az adott útvonalat követve. Az egyes rovarok különválnak társaiktól, mikor élelem után vadásznak, majd megszerezve azt, újra csatlakoznak a többiekhez, és a jól bejáratott úton jutnak haza. Miután visszatérve a bolyba lepakolták rakományukat, a hangyák újra elindulnak további eleséget begyűjteni – amit az motivál, hogy látják társaikat is útra kelni. Ekkor ismét a megszokott útvonalon jutnak el céljukig.
A kolónia tagjainak viselkedése alkalmazkodik az adott szituációhoz, például, ha valami váratlan akadály gördül útjukba, igyekeznek kollektíven megszervezni annak elhárítását, majd a megszokott ütemben folytatódik a boly munkája. Az egyes kolóniák 20-30 évig is fennállhatnak, a királynő élettartamától függően. Velük ellenben az egyszerű munkások mindössze egy évig élnek. Értelemszerűen, a régebb óta létező, nagyobb méretű kolóniák összeszedettebben viselkednek, és nagyobb rutinnal végzik feladatukat, mint a frissebb szerveződések. Rosengren úgy találta, hogy a fiatalabb bolyok több energiát fektetnek a különböző akadályok elhárítására, míg az öregebb társulások inkább koncentrálnak az élelemszerzés zavartalan folytatására, és kisebb erőket vetnek be a felmerült problémák orvoslására. Ezen viselkedések oka szintén a kollektív emlékezetben rejlik: a nagyobb élettapasztalattal bíró idősebb egyedek jobban tudják, hogy mi a teendő.
A szakértő szerint a hangyák pontosan úgy működnek együtt, mint az agysejtjeink. A rovarok társuk szaga vagy az általa kibocsátott vegyi anyagok alapján döntik el, mihez is kezdjenek, míg a neuronok közötti információáramlásért az ún. neurotranszmitternek nevezett kémiai anyagok felelnek. Az emlékezés folyamata mindkét esetben úgy indul be, hogy az egyes egyedek interakcióba lépnek és aktivizálják egymást. Az egyes kolóniák emlékezete nem csupán az azt alkotó rovarok emlékeinek összessége, miként saját memóriánk is egy jóval összetettebb komplexum, mintsem felgyülemlett élményeink egymásra rakódása. Akárcsak emlékeink, melyek életszituációnktól függően állandóan más formát ölthetnek, a bolyok egyes helyzetekre adott reakciói is folyamatosan változnak a tapasztalatok alapján.
A fentebb vázolt analógia érdekes módon világít rá az állatvilág különböző jelenségeinek és az ember bizonyos fiziológiai működésének hasonlóságaira, mely alapján mindkét terület kutatói talán jobban megérhetik az általuk vizsgált területet. Csak épp hangyásak ne legyünk a végére.
