Amikor egy éjszaka felér egy hét nyaralással

Gyerekkorom iskolai táborait idéző hangulata van annak, amikor egy kempingben lazíthatok a családdal vagy a barátokkal, de amikor tényleg csendre vágyom és el akarok szakadni a civilizációtól, akkor nem elég. Olyankor jöhet a vadkempingezés, amiből egyetlen éjszaka felér egy hét nyaralással. 

Mert akkor vagyok igazán elememben, amikor távol a nagyváros zajától, a szabad ég alatt, friss levegőn éjszakázhatok. Amikor nem a szomszéd ajtócsapkodására, hanem állatok neszére, a tenger morajlására vagy a hajnali köd borította hegyvidék varázslatos látványára ébredhetek. Amikor egyből kiéleződnek az érzékszerveim, amint a természet adta kihívások és élmények kerülnek a figyelmem fókuszába - a digitális világ kavalkádja helyett. Na jó, egy-két fotó erejéig azért muszáj volt bevonni egy kütyüt.

Az élet apró, de legigazabb örömeinek egyike a vadkempingezés – és még csak nem is kerül semmibe. A legutóbbi alkalom pedig azért is olyan különleges számomra, mert egy igazán mély flow-élménnyel gazdagodtam, olyasmivel, amit a tandemugrásom során is megtapasztaltam. 

Sátor, hálózsák, mini vízszűrő, túratörölköző, meleg ruha, naptej, tonhalkonzerv, babkonzerv, proteinszelet, ásványvíz, német nyelvkönyv, jegyzetfüzet... Igen, pakolászás közben még az járt a fejemben, hogy a természet lágy ölén majd németezni fogok, meg hogy ott, rögvest kiírom magamból az élményeimet. Hiába figyelmeztetett a túratársam, hogy tényleg csak a legszükségesebb dolgokat vigyem magammal, a válaszom erre annyi volt: nyugi, kemény vagyok, bírni fogom a strapát!

Wales második legmagasabb (893 m) hegycsúcsát, a Snowdonia Nemzeti Park déli részén található Cadair Idrist terveztük meghódítani – ez minden infó, amit tudtam a kalandról, és nekem ennyi elég is volt, „a lényeg, hogy végre irány a természet!"

Egyetlen hegymenet, három nap izomláz

Egy öt-hat kilométeres túra várt ránk, az elején meredekebb, aztán enyhébb emelkedőkkel, a vége felé pedig egy durva meglepetéssel. Eltartott egy darabig, mire hozzászokott a szervezetem a kiképzéshez, ugyanis eleinte annyira húzta a hátizsák a mellkasomat, hogy nem kaptam rendesen levegőt, így jóformán ötven méterenként meg kellett állnunk, hogy szusszanjak egyet. Mint utólag kiderült, kb. 20 kilót nyomhatott a túrazsákom, ami egy sima gyaloglásba még simán belefér, de ez a hegymenet azért rendesen feladta a leckét. Így hát azon a minden sejtemet átható izomlázon, amit a küldetés teljesítése utáni napokban tapasztaltam, már meg sem lepődtem.

Nonstop ömlött rólam az izzadság, ezért igazi megváltás volt, amikor félúton újratölthettük a kulacsokat és felfrissíthettük magunkat a hűs tónál. Összesen másfél liter vizet vittünk magunkkal tovább, amit másnap reggelig be kellett osztanunk. A túra neheze ugyanis csak ezután jött, a csúcsról pedig nem szándékoztunk újra lejönni. Legalábbis nem aznap.

Egyre meredekebb, egyre sziklásabb, egyre veszélyesebb utakon jártunk, és bár egyre szebb panoráma vett minket körül, a mentális és fizikális kínjaim annyira elvakítottak, hogy már csak a célpontra tudtam összpontnosítani. És még azt is benéztem! A tónál még abban a hitben voltam, hogy arra a pontra tartunk, ahova áhítozva tekintgetek a fenti fotón is, ám menet közben kiderült, hogy az csak az előszobája a csúcsnak, és onnan még le kell battyognunk egy völgybe, aztán újra fel a hegytetőre... No, ekkor volt egy kisebb megtorpanás, amikor azt javasoltam, hogy táborozzunk le itt és most, innen úgyis olyan szépen belátni azt a tavat.

Persze tudtam, hogy esélytelen a dolog, mert errefelé pont annyira keskeny a vízszintes felület, hogy az átmeneti otthonunkkal csak akadályoznánk a túrázók útját. És azt is tudtam, hogy soha nem hagyna nyugodni a gondolat, hogy képes voltam a célegyenesben feladni, így hát vettem egy nagy levegőt és nekivágtunk az utolsó félórás etapnak.

Ezer százalékos feltöltődés

Ebben a fél órában kerített hatalmába az a nehezen megfogalmazható tapasztalás, amiért érdemes volt tovább küzdeni; az a fajta csúcsélmény, amikor annyira elmerülök egy komoly fizikai vagy szellemi kihívást jelentő tevékenységben, hogy totál megszűnik körülöttem a világ. Csak én vagyok – hatalmas adag energiával és örömáradattal minden egyes porcikámban – meg az a valami, amit éppen csinálok. Eszméletlen jó érzés volt ebben a „tökéletes állapotban” a hegy tetejére érni, majd kíváncsi birkák és sirályok társaságában felverni a sátrat, megvacsorázni a naplementében és aludni egy nagyot a csillagos ég alatt, hogy aztán ezzel a látvánnyal induljon egy újabb kalandos nap. 

A könyv és a füzet? Túlélték, mindvégig ott lapultak a túrazsák aljában. Nem állítom, hogy majd legközelebb...