Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Péternek néhány éve lett egyértelmű, hogy mentális betegséggel küzd. De milyen érzés ez a mindennapokban? És milyen, amikor nagyon fáj? Erről írt nekünk.
Hiába tartoznak a mentális betegségek a leggyakoribb betegségek közé, nem váltanak ki belőlünk túl sok empátiát. Hajlamosak vagyunk a betegeket hibáztatni állapotukért, elvárnánk, hogy oldják meg önerőből a problémájukat, hogy szedjék össze magukat. Hogy miért? Talán azért, mert a legtöbb embernek csak részleges tapasztalata van arról, milyen az, amikor teljesen szétesik odabent (például egy szakítás vagy egy közeli hozzátartozó elvesztése nyomán), amikor tehetetlen a benne munkáló erőkkel szemben. Korábban írtunk arról, mennyire abszurd lenne hasonlóan kezelni a testi sérüléseket, betegségeket. Nyilván soha eszünkbe sem jutna egy levágott kezű embertől elvárni, hogy a nézőpontváltástól gyógyuljon meg. Persze a testi fájdalom, betegség terén sokkal több a személyes tapasztalatunk. De mi segíthet hozzá minket ahhoz, hogy jobban megértsük a pszichés problémákkal küzdőket? Leginkább az, ha meghallgatjuk hogy is vannak ők a bőrükben.
Olvasónk - nevezzük Péternek - éppen erről írt nekünk. Őszinteségét köszönjük.
Arról, hogy pontosan milyen zavarban szenved, nem írunk. A távcímkézés ugyanis erősen félrevisz.
"Olyan 4-5 éve tudatosult bennem, hogy pszichés betegségtől szenvedek, előtte több mint egy évtizedig azt hittem magamról, hogy egyszerűen csak egy gyenge, szar ember vagyok. Persze ez a kettő most sem zárhatja ki egymást, de legalább valamelyest a helyén tudom kezelni a dolgokat, és igyekszem kordában tartani ezt az egészet - már amennyire lehetséges.
Tisztában vagyok azzal, hogy sokan még még mindig egyszerűen ócska mentegetőzésnek tartják a pszichés betegségeket. “Ne rinyálj már”, “oldd meg”, “nézd a dolgok jó oldalát”, és így tovább. Hisztinek tartják, jellemhibának, gyengeségnek. Mások azt mondják a magamfajtára, hogy energiavámpír, hülye, rossz ember, sajnáltatja magát. Valóban nem egyszerű, hiszen mi az, amiért a betegség a felelős, mi a tényleges emberi gyarlóság és mi a póz - mert lássuk be, betegség ide vagy oda, mindenki hajlamos belemerevedni egy pózba, vissza-visszahelyezkedni egy kényelmes, belakott viselkedési mintába, legyen az derűs vagy épp nyomasztó. Belátom, én sem tudom, hol a határ, és azt is, hogy bizonyára hajlamos vagyok túlzásokba esni, de mióta tudom, hogy beteg vagyok, jobban figyelek magamra, mint bármikor korábban.
Ebben a betegségben az ember, hol ilyen, hol olyan, mint Pompom, csak nem kifordított pamutkesztyű meg papucs orrán pamutbojt, hanem a viselkedése szakaszosan a szélsőségek közt ingadozik, és (valószínűleg) észre sem veszi, hogy épp marhaságokat csinál. Nem mélyedtem el a betegségem definíciójában, csak keveset olvastam utána, méghozzá direkt. Nem akartam kifogásokat, hogy mondhassam, bocsesz, azért vagyok kretén, mert beteg vagyok. Magamtól akartam kitapasztalni ezt az egészet, hogy felkészülhessek rá, mikor változik a hangulatom, hogy elemezzem a viselkedésemet, és a legjobb tudásom szerint visszaterelhessem legalább valami elviselhetőbb, köztes állapotba. Nem könnyű ám. Szerintem mindenki mentális betegsége személyre szabott, nincs két ugyanolyan - aki egyébként is hajlamos a búskomorságra, a befelé fordulásra, az olyan is marad, aztán arra rétegződik rá a sok szemét. Hát, én hajlamos vagyok.
Na, de ha legalább saccra tudom, hogyan is működik ez az egész, akkor mi a fenének nem tudom leállítani? Ez kábé olyasmi, mint amikor az ember pityókás, és épp hülyeséget beszél, viszont odabent a fejében tudja, hogy épp hülyeséget beszél, és nem érti, hogy miért teszi ezt. Mintha egy narrátor értetlenkedne, és közben megy a hülyeség magától, tőle függetlenül. Nálam ez a dolog úgy működik, hogy rendre előjönnek ugyanazok a gondolati sémák, gondolatspirálok, és tényleg mint valami örvény, magába ránt. És noha tudom, hogy torz gondolatok, egy időre a józan ész elhallgat.
Több mint tíz évvel ezelőtt volt egy idegösszeomlásom, ami után bekerültem a pszichiátriára. Később volt még néhány, a legutóbbi kettő épp az elmúlt a két évben, ezeket lábon hordtam ki, sokáig is tartott. Alapállapotban is hajlamos vagyok az érzelmességre (ha létezik még nálam egyáltalán alapállapot), ezért egy csomó életeseményt hajlamos vagyok túlreagálni, méghozzá szélsőségesen. Különösen a rossz élményeket. Szerintem azok befolyásolják igazán az ember személyiségét, mert a boldogság elég súlytalan állapot, nem hagy különösebb nyomott az emberben, a rossz dolgok viszont megmaradnak, és beépülnek. Mostanában igyekszem visszafojtani a valódi érzelmeket, és belesüppedni a közönybe. Ez cseppet sem jó, de a tapasztalatok alapján legalább biztonságos. Ha belül nagyjából halott vagyok, ugyan továbbra is kínoznak a hülyeségek, de legalább valamelyest el tudom nyomni azokat. Azért, ha egyedül vagyok, és nem foglalom le magam valamivel, remekül hallom ezt a duruzsoló háttérzenét. Jó szar háttárzenét.
Az alapállapot, ami az egész életemet meghatározza, a szégyen. Ha épp a pörgős szakaszban vagyok, csinálom a dolgaimat, és bár hajlamos vagyok kapkodni, azért elég tevékeny vagyok. Ilyenkor sikerül elnyomom a szégyent. Akár hónapokig is kihúzhatja ez az állapot, de aztán mindig jön a lejtmenet. Néha érzem is, mint vihar előtt a sötét felhőket, és elég rossz tudni, hogy így vagy úgy, de nincs menekvés. A szégyenérzet felerősödik, utálom magam, utálom az embereket, mindazt, amit szeretek és egyébként szívesen csinálok. Valószínűleg jól ismertek, igazi közhelyek az ilyenkor előjövő gondolatok: a nincs kedvem semmihez, a nem sikerül semmi, a totális értelmetlenség, hogy szar vagyok, és ha eltűnnék, nem hiányoznék senkinek. Aztán jön a kétségbeesett felkapaszkodási kísérlet, és ilyenkor nem csak a gondolataim, hanem gyaníthatóan az egész viselkedésem szánalmas.
Ez egy öngerjesztő folyamat: nyilván senki sem szereti az ilyen embereket, netán egyenesen lenézi, de ha nem is, hát megteszem helyette, jön az undorodás saját magamtól. Ha nagy nehezen kikászálódom belőle, az undor átcsap haragba. Hogy akkor kapja be mindenki. Ilyenkor hajlamos vagyok a bunkó viselkedésre, amivel persze megbántok embereket. Utána jön a flegmaságnak álcázott, ám valójában keserű és végzetesnek vélt beleszarás, végül a már említett, biztonságos közöny. És ebből végül valahogy ismét egy produktív időszak lesz. Fokozatosan jön meg a kedv, de nem tudom, hogyan. Kezdem ismét élvezni a dolgokat, megfeledkezem a rosszról, bár a szégyen továbbra is ott munkál bennem, de akkor valahogy mintha az sem érdekelne. Persze ezek a szakaszok azért nem különülnek el teljesen, sőt, olyan is előfordul, össze-vissza hullámzik a kedélyem.
Természetesen ez az egész életemet meghatározza. A szégyen miatt nem tudok csajozni, hiszen szánalmas és erőltetett a viselkedésem, továbbá mégis, mi a fenét képzelek magamról. Sőt, ilyenkor ez az egész felerősödik, különösen sarkalatossá válik, nagyjából az határoz meg. Magától értetődik, hogy egy ilyen ember nem kell senkinek - én se kellenék magamnak, de hát mit tegyek, itt élek a fejemben. Aki mégis felvállalna, nem bírja sokáig. Minden tiszteletem azé, aki évekig tolerálta a viselkedésemet, de a kezdeti szerelmes önfeledtség után már olyan voltam, mint egy vírus, aki megbetegít mindenkit a környezetében.
Ez a munkámat is szemét módon meghatározza. Hiába emberelem meg magam, sokszor tényleg nem megy, és a napi meló melletti kreatív munkáimat tekintve lustának, megbízhatatlannak tűnök. Több lehetőséget is elszalasztottam emiatt, és már nem is nagyon keresnek. Kábé elvágtam magam. Ehhez az is hozzátartozik, hogy alapból utálom a felszínességet, az álságos játszmákat, és ha valami nem jó, képtelen vagyok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ez az “ami a szívemen, az a számon” klasszikus esete, azaz nem tudom tartani a pofámat.
Szóval nagy szopás ez az egész.
És akkor egy dolog még hátra van, ami talán a legneccesebb. Az öncsonkítás. Ami minden jó érzésű embernél kiveri a biztosítékot. A legócskább önsajnáltatásnak tartják, ami egyszerre dühítő és végtelenül szánalmas. Aki ilyet csinál magával, az gyenge és végtelenül önző. Fogalmam sincs, másnál mi vezet ehhez, de valóban, régebben bennem is megvolt ez a késő kamaszos pózerkedés. Az tényleg marha szánalmas. A divatos, “emós” vagdalom-magam-de-csak-hogy-lássák-hogy-de-szar-nekem póz. Évekkel később azonban egészen más vezetett rá erre, és abban tényleg nem volt semmi pózolás, ezt azonban kevesen érthetik meg, és gyanítom, tényleg nehéz megérteni.
A szégyen alapvetően elszigetel, a társasági élet a minimálisra csökken, az sem lehet több felszínesnél. A felszínes alatt nem a baráti kapcsolatok mélységét értem, hanem azt, hogy egyszerűen elszokom a testi kontaktustól, a kézfogást leszámítva. Illetve elszoktam. Egyszer, amikor már jó ideje egyedül voltam (és egyedül élek), a boltban ideadták a visszajárót, és véletlenül hozzámért az eladó. Annyira sokkoló élmény volt, hogy utána még vagy jó fél óráig remegtem. Mert fájdalmasan jó érzés volt. És amikor azokban az időkben rosszul mentek a dolgok, és iszonyúan fájt itt belül minden, az elszigeteltség, a szégyen, a magány, az elutasítás, akkor egyszerűen muszáj volt, hogy érezzek valamit. Valami egészen mást, ami elnyomja ezt az egészet, és amit a testemmel érzek. És csikkeket nyomtam el magamon, nem is keveset. Mesterségem címere: aki ránéz a kézfejemre, rögtön láthatja, hogy nem vagyok százas, és ha kedves az élete, menekül, amerre lát, és jól teszi. Az ilyen öncsonkítós, testi fájdalmat okozós időszak persze szerencsére nagyon ritka, akkor van, mikor idegösszeomlást kapok. Ez sok sírással is együtt jár, ami szintén elég szánalmas.
Néhány éve már gyógyszert szedek, és noha volt olyan, ami nem működött, sőt, rontott is az állapotomon, most már valamelyest javulgatok. A szakaszok ugyanúgy megvannak még, hisz a gyógyszer a gondolatokat nem tudja megváltoztatni, de már jobban tudom kezelni.
Megértem, hogy egy csomó embernél ez az egész kiveri a biztosítékot. Dühös lesz, netán egyenesen undort érez. Noha fogalmam sincs arról, milyen az egészséges gondolkodás, úgy vélem, ez teljesen elfogadható, emberi reakció. Nem is kérem, hogy elfogadják.
De ha ennyire átlátom, miért esek vissza újra és újra? És ez az igazi aljasság: mert a legnagyobb ellenségem saját magam vagyok. És rendre belelök az örvénybe, és mire nagy nehezen kikászálódom, hamarosan újra zuhanhatok lefelé.
Igyekszem elviselhetőbbé tenni, mert utálom ezt az egészet, és ugyan nem hiszek abban, hogy ebből ki lehet gyógyulni, de tök jó lenne, ha nem is normális, de ahhoz valami hasonló életet élhetnék. Bár fogalmam sincs, hogy kell azt csinálni."
Ha szeretnél még hasonló beszámolókat olvasni, ez a cikk is neked szól. Ha pedig szeretnéd megmutatni az embereknek, te hogyan éled meg a betegséget, akkor várjuk a leveled az irokaszerknek@divany.hu címre.
