„El kellett fogadnom, hogy csóró vagyok, így jártam, ezt tettem magammal, nem okolhatok senki mást a helyzetemért, senki nem erőltette belém a cuccot… Na, ehhez kellett az igazi alázat." Bajzáth Sándor felépülő függő írása.
Hogyan lehet alkohol és drog nélkül maradni függőként? Mire lehet számítani? Mit kezd az ember a rászakadó felnőtt léttel, a magánnyal, a betegségekkel? Többek között ezekről a kérdésekről ír új cikkében Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, felépülő függő, szenvedélybeteg segítő.
Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 14 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben.
„Sokszor kérdezik tőlem, mi szükséges ahhoz, hogy egy szerhasználó felépülhessen. Ez nagyon soktényezős egyenlet, de összeszedtem pár számomra elengedhetetlen összetevőt:
Számomra elsődleges volt a megadás, a vereség beismerése, annak belátása, hogy nem én irányítok, ha tovább folytatom, rámegyek és annyi. Jó eséllyel belehalok. Korábban nem hatottak rám a kérlelések, könyörgések, „dörgedelmek”, jótanácsok, rendőrségi ügyek, a felfüggesztett börtönbüntetések se, nem tartottam ott, hogy meghalljam őket. Hosszú évek vergődése után lettem képes elfogadni, hogy a szereket szeretem, ám erősebbek nálam, legyőztek, elvesztettem a harcot, többé nem nálam van a kontroll. Fogalmam sem volt, hogyan lehet abbahagyni, sok sikertelen kórházi próbálkozásom volt, ezért segítséget kellett kérnem , és kénytelen voltam hosszú rehabilitációra menni (kétszer is).
Ezekre a helyekre kényszerűségből, önként, ám nem dalolva mentem, mint ahogyan a későbbiekben az önsegítő 12 lépéses közösségbe sem. Alázat os vagyok a szerekkel most a józanságban is, nem piszkálom az oroszlán bajszát. Tudom, hogy csakis a teljes absztinencia a járható út számomra. Azaz e gy is sok és ezer sosem elég, ahogyan ezt a gyűléseken hallom.
Egy korábbi cikkemben írtam már, hogy a felépülésnek a szer abbahagyása csak egy igen nyúlfarknyi része. A neheze, vagyis az élet újratanulása szerek nélkül, szembenézés az élet feltételeivel még csak ezután jön.
El kellett fogadnom – és ez rohadt nehéz volt –, hogy nem fog minden egyből menni: sok függő nagyon türelmetlen, és úgy gondolja, hogy ha abbahagyja a használatot, leteszi drogot vagy a piát, egyből minden jobb lesz. Ez csak részben igaz. Először is meg kell küzdeni az elvonás fizikai részével, már akinek van, ami nem egy leányálom, de azért túlélhető.
Miután már túl voltam az elvonáson, jöttek az első pozitív élmények a rehabon. Emlékeztem, mi történt az előző nap, nem bűntudattal telve keltem föl, kezdtem érezni a szagokat, ízeket. Észrevettem, hogy változékony az időjárás, és vannak madarak is a fákon, meg egyáltalán, hogy vannak fák. Később már aludni is tudtam keveset. De az igazi nehézségek ezután jöttek.
Meg kellett küzdeni az élet nehézségeivel józanul, tapasztalatlanul. A droghasználattal kapcsolatos dolgokban profi voltam, ám az élet egyéb területein tök béna. Amikor kiléptem a rehabról, ott tartottam sok tekintetben, mint tizennyolc éves koromban, érettségi után, amikor kiléptem a gimnázium kapuján, mivel kb. tizenöt év kimaradt a személyiségfejlődésemből a szerhasználat miatt. Fontosnak tartom a reális önértékelést. El kellett tudnom fogadni, hogy nem biztos, hogy megvalósíthatóak már a régi, gyerekkori vágyaim, azaz azokat a mai életem realitásaihoz (korom, egészségi állapotom, anyagi helyzetem) kellett igazítani. Ezek alapján tanultam tovább például és szereztem két a lehetőségeimnek és a képességeimnek megfelelő diplomát.
Elfogadás
A munkám során sokszor hallom függőktől, hogy „nem találok munkát…”. „Ennyiért én nem fogok elmenni dolgozni!” „Ez a munka nekem rangon aluli!” Ez számomra mind az alázat és az elfogadás hiányára utal. Nekem durva volt szembesülnöm avval, hogy igazából soha nem dolgoztam. Csak tessék-lássék munkáim voltak, 36 éves koromig összesen két év munkaviszonyt tudok felmutatni. Ám a kijózanodásom óta folyamatosan dolgozom.
A rehab utáni első munkahelyemen 8-10 órákat dolgoztam elég kevés pénzért, 42.300 volt az első keresetem, azaz gyakorlatilag annyi, amennyit 1996-1998-ig naponta anyagra költöttem korábban. Többször felvetődött bennem a kérdés, minek csinálom? Megéri? Tiszta szopás az egész… Ennél jobb volt drogozni, de legalábbis tutira több pénzem volt akkoriban… Meg kellett tanulnom visszafogni magam, beosztani a pénzem. Alkalmilag bútort is pakoltam, elvállaltam mindent… El kellett fogadnom, hogy csóró vagyok, így jártam, ezt tettem magammal, nem okolhatok senki mást a helyzetemért, senki nem erőltette belém a cuccot… Na, ehhez kellett az igazi alázat.
Sok volt bennem eleinte a félelem, egy csomó új és új helyzetekbe kerültem: az első munkanapon egyből autót kellett vezetnem gyakorlatlanul, olyan friss jogosítvánnyal, amit a rehabon tettem le a terápia alatt, úgy, hogy azóta nem vezettem igazából egy pillanatot se. Meg kellett tanulnom gyorsba’ számítógépet kezelni, multi céges környezetben működni.
Az idők során lett napi rutin, rendszeresség az életemben. Igyekeztem alkalmazni a „csak a mai nap” szlogent, az aznapban maradni, csak aznap nem használni.
Persze egyből kellene minden. De ilyen nincs. A felépülést nem adják ingyen. Megraboltam az életet, azonnali instans kielégülésre vágytam, munka nélkül. Ennek vége. A sikerekért meg kell dolgozni. Amit a pia vagy a drog azonnal megad, azt később vissza is veszi, büntetlenül nem lehet szert használni. A fájdalmat nem lehet megúszni. Nem véletlenül mondják, hogy amennyi évet használtunk, legalább annyi idő a felépülés is, bár az igazából egy soha véget nem érő folyamat. Nem volt könnyű elfogadni, hogy nincs egyből nőm, nincsenek baráti kapcsolataim, alacsony az önbecsülésem és egy merő gátlás vagyok. A szüleim gyanakodva néznek. Bizalmatlanok. Okkal, addig mindig csalódniuk kellett bennem. A bizalom visszaszerzése is hosszú idő… A gyerekem alig ismer meg, nem értjük egymást, hiszen nem sokat találkoztunk korábban, ha igen, minden voltam, csak józan nem.
Furcsának tűnhet, de el kellett fogadnom, hogy amíg használtam, elkerültek a betegségek, sosem voltam megfázva például, nem fájt semmim, a józanságban viszont sorra jönnek elő a betegségek.
A korábbi életemben havi rutin volt a házkutatás, „csengőfrász”. Most igyekszem tisztességesen intézni a dolgaimat. Adót fizetek, fizetem a tébét, veszek jegyet, bérletet, igyekszem nem hazudni. Igyekszem nem belemenni „okosságokba”, így nyugodtabban alszom, nem rezzenek össze egy rendőrautó látványától, nincs mitől tartanom. És igyekszem a lehetőségekhez képest őszinte lenni, kimondani, amit gondolok, érzek. Igazából hálás vagyok, hogy a függőségem miatt lehetőséget kaptam arra, hogy foglalkozzak magammal.
A függő végletesen elmagányosítja magát a használat során, eltávolodik a barátaitól, leépíti a szociális kapcsolatait, megbízhatatlanná, vállalhatatlanná válik. Ezt újraépíteni, új kapcsolatokat kialakítani sem két perc. Ehhez és a józanság megtartásához nagy segítséget nyújtanak az önsegítő csoportok, mert egyedül nem megy. Új közösség kell. „Én nem tudom, mi tudjuk.” Senki, így én sem, önszántából mentem terápiára, mentem önsegítő közösségbe. Ahogy napi szinten szert használtam korábban, úgy a józanság megtartásához is napi szintű karbantartás szükséges számomra. Ezért járok mind a mai napig „lelki edzésre”, önsegítő csoportokra hetente legalább egyszer. Ez az a hely, ahová a kb. két és fél éves józanságomat követő visszaesés után is vissza tudtam menni tizenöt évvel ezelőtt.
Fontosnak tartom, hogy jelen van a spiritualitás az életemben, és hálás tudok lenni azért, ahogyan mennek a dolgaim. A csoportokon azt is tanulom, hogy a különböző helyzetekben igyekezzek a saját részemet nézni.
Nekem segítség nélkül nem ment volna. Ha függőségi problémád van, kérj segítséget!"
