Virginia Woolf nagysikerű és ellentmondásos regényét, az Orlando-t Soós Attila állította színpadra a Trojka Színházi Társulással a Jurányiban. A bemutató után valamiért egyfelvonásosra sűrített előadás pedig olyan lett, mintha csehovi újításokat akarna bemutatni, ám minden különösebb logika és meggyőződés nélkül. Mivel azonban mindössze kilencven perces, nem lehet rá azt mondani, hogy élvezhetetlen, inkább csak furcsa.
Van egy igen hímsoviniszta elméletem, mely szerint az a film lehet igazán sikeres, amiben nem szerepelnek nők. Szerencsére a színpadi művekkel kapcsolatban nincsenek ilyen sztereotípiáim, Petrik Andrea Orlandója mégis sokkal erősebb férfiként, mint nőként, ami azért, ha más nem, de meglepő rendezői megoldás...
Orlando évszázadokig él, alig öregszik. Szeretője I. Erzsébetnek (Mészáros Piroska), orosz diplomatákkal kavar (Egyed Bea), majd mikor már épp megállapodna, kivégzik várandós feleségét (Sztarenki Dóra), ezért nemet vált, és innentől nőként éli életét. Ez persze csak nagyon leegyszerűsítve a regény (és a színdarab) története, a valóság ennél sokkal összetettebb.
Csak az a baj, hogy az előadásból ez nemigazán jön le.
Az első részben fizikai színházat látunk a Jurányi színpadán, amit természetesen a táncos Egyed Bea képvisel leginkább a kvartettből, nem is akárhogyan. Egyed aztán meg is szólal, és teljesen helyén van a hangja, ráadásul nőként és férfiként is egyaránt erős a jelenléte. A többiek se rosszak, de mintha az érződne rajtuk, hogy ők sem értik minden esetben, mit miért is csinálnak; rendezői kéréseket teljesítenek, miközben csak úgy zajlik az előadás.
A formabontás nagy veszélybe kerül, ha nem sül el a poén, és Soós Attila hiába gondolkozott feltehetően nagyon sokat, csak egy nagy katyvasz lett a végeredmény, amiben ráadásul mintha sokkal több ötlet lett volna addig, amíg Orlando férfi volt. Ez annyira azért nem meglepő, mert férfi rendezte a darabot, ám az eredeti regényt egy nő írta, és a színpadon is egy nő játssza a férfit (ahogy a korábbi híres feldolgozásban, Sally Potter filmjében is a csodálatos Tilda Swinton alakította a címszerepet). Csakhogy ebben a darabban most ez a nő férfiként ezerszer erősebb, összetettebb karakter, mint nőként – ami viszont valahol ijesztő.
Nőként Orlando életet és szerelmet követel, de valójában egyiket sem akarja. Nyögései elvesznek a színpadon, és a néző elpocsékolt energiának látja azt az amúgy ügyes színészi bravúrt, amit a szereplők képviselnek. Hiába jók a jelmezek és izgalmas a színpad, hiába frissek és kidolgozottak a párbeszédek, ha közben semmi más nem tud az ember fejében járni, csak az, hogy de mégis, mi végre ez az egész? És le lehet egyszerűsíteni a dolgot, rá lehet fogni a nézőre, hogy hülye és nem érti – volt is, lesz is ilyen még sokszor a világtörténelemben. De ezen az Orlando-n érződik a rengeteg munka, az erőfeszítés, mégsem fut ki sehova. Csak úgy vége lesz, ahogy mindig minden másnak is vége van.
