Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Több mint két órányi jeges ukrán iszonyat és szenvtelen kegyetlenség kizárólag hallássérült színészekkel. A törzs című ukrán film már a mozikban.
Az már a film előzetese és ajánlója alapján is sejthető volt, hogy A törzs nem lesz egy könnyű menet. Hülye ötlet pattogatott kukoricával érkezni a moziterembe, ám aki mégis megtette (művészmozi ide vagy oda, volt ilyen ember nem is kevés), annak elég hamar torkán akadt a falat. Több mint két órányi jeges ukrán szocreál iszonyat, szenvtelen kegyetlenség az, amit az arcunkba kaptunk, és a filmben megjelenített túláradó érzelmek ábrázolását sem tudtuk éppenséggel megköszönni. Többen kimentek a vetítés közben a moziból, és bizonyos jeleneteket még az erősebb idegzetűek is inkább csak hallgattak, mint néztek – ami különösen ironikus akkor, ha történetesen egy némafilmről beszélünk.
Kiabálj, ha tombol a jókedved
„A film szereplői jelbeszéddel kommunikálnak. Nincs felirat, nincs szinkron. Mert a szerelemhez és gyűlölethez nem kell fordítás” – olvashatjuk a film első képkockáin, és ezen felül valóban sem felirattal, sem beszédhanggal nem találkozunk Miroslav Slaboshpitsky első nagyjátékfilmes ukrán rendező alkotásának további két órájában. A hallgatás nem öncélú filmeffekt: a sokkoló történet egy hallássérültek számára fenntartott bentlakásos iskolában játszódik, szereplői egytől egyig a való életben is siket amatőr színészek. A történet középpontjában álló Szergej a szemünk láttára válik ismeretlen új diákból a sajátos belső törvényekkel működő rideg iskolai hierarchia egyik meghatározó tagjává és bajkeverőjévé. A prostitúció, a verés, a lopás, a folyamatos lelki megaláztatás a mindennapok része ebben az iskolában, ráadásul a velejéig beteg rendszert az iskola dolgozói és tanulói szimbiózisban működtetik.
Itt ölnöd, halnod kell
Tévedés ne essék: a filmben morális lázadásról szó sincs. Ebben a történetben nincsenek jók és rosszak, nincsen semmiféle ellenpont az iskola szó szerint pokoli világával szemben. Itt mindenki elveszett, és eszében sincs ezen változtatni. A közeli képeknek – ezáltal tulajdonképpen a finomabb arcrezdülések ábrázolhatóságának – a teljes hiánya, a távoli és mozdulatlan kameraállásból felvett sokperces snittek, a név és megismerhető múlt nélkül tengődő szereplők olyan világot teremtenek, amelyből nincs kiút. Szergej nevét is csak a film szinopszisából tudom meg; ugyanúgy nem volt értelme nevet adni neki, mint azt hinni, hogy ebben a filmben az ún. szerelem több lehet puszta testi szükségletek kielégítésénél és bumfordi birtokvágynál. Figyelem: a filmben erősen felkavaró képsorok váltják egymást lassú egymásutánban. Semmi esély megúszni az ennyi évtized után még mindig annyira posztkommunista színű és szagú kijevi valóságot. Valami nagyon azt súgja, hogy a film női főszereplőjéről, az elképesztően okos és érett, nem mellesleg pedig az elviselhetetlenségig naturalizált jelenetekben is zseniálisan helytálló Jana Novikováról fogunk még bőven hallani. Érdemes lesz rá odafigyelni.
