Mindenkinek kellene írjanak darabot az életéből negyvenéves korára, de Hujber Ferencnek olyan szerencséje van, hogy neki írtak is, egy igazi one man show-t. Hülye egy kifejezés, ráadásul itt nálunk nem is nagyon mond semmit, csak amolyan amerikáskodásnak hangzik és a még mindig gyerekcipőben járó honi stand up-ot juttatja eszünkbe, ezért aztán nem is sejtjük, hogy akár jó is lehet. A Negyvenen vagyok című előadás pedig sokkal inkább egy keserédes monodráma, ami a bulvárnál sokkal mélyebben merül el egy jobb napokat is látott színész életében.
Pedig Hujber még csak negyven. Kiskorától napjainkig játssza el a Millenáris Teátrum színjátszásra közepesen alkalmas színpadán az életét, különösebben nem kímélve magát. A közönség már korán nevet, mi kivárósabbak vagyunk, de valahol azon a környéken, ahol a kis Ferike rájön, hogy színész akar lenni, már megadjuk magunkat.
Hujber jó, és iszonyatosan sokat gürizik, hogy megjelenítse azt a közel ötven karaktert, akit Banner Szűcs Lóránd megírt a számára; élete legfontosabb szereplőit. Érthető módon sokan közülük a nézők számára sem ismeretlenek (az első komoly felnyerítés részünkről Pintér Tenya nevének emlegetésekor jelentkezett). Több fontos pillanata is van az előadásnak, az egyik ilyen minden kétséget kizáróan a főiskolai (Színművészeti Egyetem) felvételije, de az a legérdekesebb az egészben, hogy az egész sztori közben egy átlagember története, érdekes, de nincsen benne semmi különös. És ez jól is van így.
Hujber elég őszinte egyszerűséggel beszél arról, hogyan hagyta ott a főpróbahéten a Vígszínházat, vagy kér kvázi bocsánatot Garas Dezsőtől, amiért lelépett a Nemzetiből, hogy Londonban pizzafutárkodjon. Elmondja, hogy mindig jött valaki, hogy segítsen rajta, ő meg gyakran visszaélt a helyzettel, és hát az sem sokat segített a helyzeten, hogy közben alkoholista.
Az előadás ritmikája is rendben, szépen építkeznek egymásra a jelentek, Hujber sehol sem időz el túl sokáig. Erdélyi Dániel első színpadi rendezése hatásosra sikerült, Hujber az egész színpadot használja úgy, hogy közben ki-be ugrál a karakterekből, extrovertáltsága magával ragadó még akkor is, ha amúgy pont nem ő a kedvenc színészünk. Egy nehéz ember rajzolódhat ki előttünk a darab végére, akinek még közel sincs sínen az élete, de aki talán már észre tudja venni a fényt az alagút végén, ha egyelőre csak pillanatokra is. Mondjuk az a(z állítólag) sláger a végére, amit a mi társaságunkból soha senki nem hallott, na, az marhára nem kéne. Feloldásnak kevés és nem is biztos, hogy fel kell oldani azt az állapotot, amibe a darab végére kerül a néző. Legalább elgondolkozik. Jó esetben.
