"Az írás a fejben anyagozás állapota"

Kubiszyn Viktor a totális szétesésből rakta össze első dokumentumregényét, a Drognaplót, ami nemcsak írói karrierjének, hanem életének is fontos állomása lett. Mint mostanra kiderült, ez a könyv valóban az újrakezdés startköve lett számára, amit pár évre rá követett a már szépirodalmi eszközökkel megírt Foglaltház, néhány hete pedig pontot tett fikciós regénye, az Orosz rulett végére is. Vidéki elvonulásából érkezett a belvárosi nyüzsgésbe, hogy beszélgessünk a moszkvai élményekről, a hétköznapok kapaszkodóiról és persze az új könyvéről; az interjú végén pedig exkluzív részletet is olvashatnak a hamarosan megjelenő regényéből.

Most fejezted be a legújabb könyvedet, az Orosz rulettet, amit egy vidéki, nyugodt faluban írtál meg. Nehezen képzellek el egy ilyen csendes helyen.

Pedig nagy szükségem volt rá, vagy akkor legalábbis így éreztem. Januárban álltam neki a könyvnek, és azt vettem észre, hogy próbálom, erőltetem, de nem megy. Aztán rájöttem, ki kell szakadnom a megszokott komfortzónámból és el kell vonulnom egy olyan helyre, ami nincs tele ismerősökkel, interakciókkal. Próbáltam olyan helyszínt találni, ami ideális lehet a könyvíráshoz, és végül egy régi, vidéki házban találtam meg, Borsodban. Lehet, hogy nem kellett volna ennyire görcsösen ragaszkodni ahhoz, hogy kivonódjak mindenből és csak az írással foglalkozzak, de alapvetően jót tett és be is vált: viszonylag hamar összeállt a könyv. Nem mindig van erre szükségem, a Foglaltház írásakor például a Király utca mellett laktam, közel a romos házhoz, amit a valóságban is belaktak a junkie-k meg a punkok. A csendre és a teljes nyugalomra leginkább akkor van szükségem, amikor már összeállt a fejemben a struktúra és csak az anyag összegyúrása, a részletek kidolgozása van hátra.

Előző két könyved a drogmúltadból építkezett. Az új regényednél miből merítetted az alaptörténetet?

Közel két évig terveztem a legújabb könyv megírását, maga az ihletforrás egy moszkvai utazás volt. A Drognapló kiadása után két évig jártam suliról sulira, városról városra, prevenciós előadásokat, beszélgetéseket tartottam főleg Magyarországon, de aztán elcsúszkáltunk külföldre is. Így jött a képbe Moszkva is. Volt pár kapcsolatom néhány kinti szervezettel, akik segítettek a szállásban, és volt helyismeretük is, tudták, hol találjuk az anyagosokat, akiket meg akarunk szólítani. Civilek működtetik ezeket a szervezeteket, ugyanis Oroszországban sokkal keményebb az állam hozzáállása a szerhasználathoz, nem egészségügyi problémaként kezelik, hanem a büntetőjog kategóriába sorolják. A függők kezelésével állami szinten a kutya sem törődik, ezt elég érzékletesen mutatják a számok is: kb. 2000 kórházi ágyat tartanak fent közel hatmillió intravénás szerhasználóra. A helyi segítők a tűcserét is gerilla módon oldják meg, random odamennek egy zacskó tiszta tűvel valamelyik gyógyszertárhoz és ott cserélik ki a használtakra. Velük mentünk ide-oda és az részben ott tapasztaltakat dolgoztam fel. Először az volt az ötletem, hogy írok egy cikksorozatot, de aztán regény lett belőle. Nem dokumentumregény, mint az első könyvem esetében, hanem fikció.

Már a második könyvedben, a Foglaltházban is elrugaszkodtál a dokumentarista vonaltól:

Ez a regény sok szempontból más, mint a Foglaltház: itt két fő karakter, egy nő és egy férfi köré épül az egész cselekmény, akik egyben narrátorai is a könyvnek. A nő egyfajta segítő, ,,idegenvezető” Moszkva (al)világába, míg a férfi megfigyelője és egyben résztvevője a cselekménysorozatnak. A szereplők egyre érdekesebb helyzetekbe sodródnak, amelyekben sokszor összemosódik a valóság és a drogos delírium. Emellett sokat inspirálódtam az orosz kultúrából, regényekből, filmekből. Elkezdtem például újraolvasni a klasszikus orosz irodalmat, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Csehovot, olyan könyveket, amiket utoljára gimis koromban olvastam.

Ez a regényed is szorosan összefügg a droghasználattal, drogproblémákkal. Tudatosan maradsz ennél a témakörnél?

Igazából ez nem tudatos döntés vagy választás, inkább azt mondanám, hogy ezek a témák találnak meg. Az új könyvemben nem csak a drogfüggőség állapota, problematikája jelenik meg. A kábítószer önmagában nem sokat számít, ami lényeges az az ember, és azok a pszichés működések, amik egy szerfogyasztónál, függőnél megjelennek. Legyen az a kényszeresség, a beszűkültség, az empátia hiánya vagy a hatalmi harcok. Ezek amúgy is jelen vannak mindenkiben, a társadalomban, a társas kapcsolatokban, csak épp nem a drogokhoz kötik őket, vagy nem olyan eltorzult módon jelennek meg, mint egy anyagos esetében. Ezek a lélektani és nagyon is emberi jelenségek tűnnek fel és részleteződnek a könyvben is. A drogok persze megjelennek, de nem olyan lecsupaszított, realisztikus módon, mint a Drognaplóban.

A Drognapló egy nagyon őszinte kinyilatkozás, amelyben részletesen beszámolsz a drogkarriered mélypontjáról, az emberi értékek semmivé foszlásának folyamatáról. Sosem bántad meg ezt a nyers, minden részletet felvállaló kitárulkozást?

Egy leállni készülő drogos számára a felvállalás, a szembenézés a terápia része, így amikor a Drognaplót írtam, teljesen természetes volt, hogy felvállalom a történetemet. Nyilván akkoriban nem vizsgáltam meg a döntésemet minden aspektusból, de azóta sem bántam meg.

Négy éve írtam a könyvet, rengeteg dolog változott azóta az életemben, és én magam is rengeteget változtam. Az fura tud lenni, amikor úgy tesznek fel kérdéseket vagy reflektálnak négy évvel ezelőtti helyzetekre, mintha azok most történnének velem. Ezzel együtt nem érzem úgy, hogy a felvállalás hátrányosan érintene vagy problémaként jelentkezne az életemben. Hoztam egy döntést, ami akaratlanul is meghatároz engem és az életemet, de ezt vállaltam, amikor egy kiadónak igent mondtam, és megírtam a regényt. Inkább arra koncentrálok, hogy merre tudok továbbmenni.

Az írás ott volt veled a drogmúltad előtt is?

Kamasz koromban nagyon érdekelt az írás és a kábítószeres kultúra is. Rövid ideig azzal igazoltam az anyagozásomat, hogy a cuccozás nekem kísérletezés, de igazából el sem kezdtem normálisan írni, már elveszítettem az érdeklődésemet az egész felé. Bár voltak homályos elképzeléseim arról, hogy szeretnék majd írással foglalkozni, de az igazság az volt, hogy cuccozni jobban szerettem, mint írni. Intenzívebb élményt adott, mint az írás aktusa vagy annak feedbackje.

Maga az írás lelki erejét, ami most a személyes életemben nagyon sokat ad, a terápiám után találtam meg, fedeztem fel magamnak. Egy időben éltem írásból újságíróként, abban is megvolt az a mentális tartalom, a kiszakadás élménye, főleg, hogy filmekről írtam, ami nagyon inspiratív volt számomra. De az irodalomírás az a fejben anyagozás állapota, egy módosult tudatállapot. Önismereti szinten is nagyon sokat épülök belőle, célt ad, értelmet ad és olyan kapaszkodókat nyújt a hétköznapokban, amik segítenek tisztának maradni. Ugyanakkor vannak olyan részei is, amik pont, hogy próbára tesznek, például a drogos tudatállapot reprodukálása, az egyfajta keretfeszegetés. Ilyenkor a sóvárgás is erőteljesen megjelenik.

Mit lehet ilyenkor tenni azon túl, hogy szenved tőle az ember?

Ez nagyon személyfüggő, nálam a figyelemelterelés szokott segíteni, ezzel próbálom elérni, hogy minél hamarabb kiszakadjak a beszűkült tudatállapotból. Amikor írtam a Foglaltházat, szinte rendszeres volt ez az állapot, ilyenkor fogtam magam, akár hajnalban is és elkezdtem sétálni. De ennek is voltak érdekes kifutásai, néha azon kaptam magam, hogy a nyolcadik kerületig gyalogoltam, oda, hol régen a legkeményebb junkie korszakomat éltem. Ezért is jó az elvonulás, vidéken ugyanez nem történhet meg velem.

Szerinted meg fog valaha szűnni a sóvárgás?

Sok olyan személlyel beszélgettem, akik évtizedek óta tiszták és arról számolnak be, hogy ugyan ritkul a sóvárgás, de nem szűnik meg, folyton vissza-visszatér. Nálam sokkal ritkább lenne, ha az írás során nem kerülnék ennyire közeli helyzetekbe, vagy nem kellene előhívni élményeket, amelyek a drogozásomhoz köthető.

Ez egy kicsit tetemre hívás.

Az orosz rulett, mint metafora erre is utal. Egy leállt anyagos az intravénás szerhasználók között? Valóban a sors kihívása. De leszámítva a veszélyeket, a személyes megszólítás ereje nagyon sokat tud adni egy drogfüggő számára, a visszajelzések is azt mutatják, hogy reményt adhat a kilátástalanságban. Ezek kölcsönös adok-kapok szituációk. A találkozások egyébként belső dilemmákat is szoktak okozni, leállt cuccosként néha kíváncsiskodónak érzem magam, egyfajta betolakodónak, aki belenéz más sebébe.

Mit láttál az orosz narkósok "sebein" keresztül?

Oroszország hatalmas ország, ahol óriási társadalmi szakadékok vannak. Elmondások alapján az Urálon túl elképzelhetetlen a szegénység és a kilátástalanság. Az egyik segítő abból a régióból származott és azt mesélte, hogy az általános iskolai osztálytársai közül egyedül ő él normális életet, a többiek már meghaltak vagy börtönbe kerültek. A milliós lélekszámú, elszegényedett iparvárosokban olyan elvadult drogokkal lövik magukat a srácok, mint a krokodil nevű anyag. Ez egy tipikus orosz drog, amit egy ottani köhögés elleni gyógyszerből állították elő a heroin helyettesítésére. A krokodil sokkal olcsóbb, könnyebben elérhető, ellenben elképesztően kegyetlen cucc. Metaforikusan vizuálissá teszi mindazt, amit a drog az ember lelkével, pszichéjével tesz: gyakorlatilag felzabál. Ahol befecskendezik az anyagot, ott egyszerűen csontig mállik a szövet, az izom, ráadásul gyorsan öl, egy-két év alatt meghalnak a használói. De ez csak egy szelete az orosz drogiparnak, Moszkvában találkoztam a szerhasználók teljes palettájával, a partidrogostól kezdve a herkásig minden van.

A moszkvai anyagosok között nehezebb volt tisztának maradni?

Moszkva nagyon megcsavart. Bár volt jócskán tapasztalatom, milyen tisztán drogosok között mozogni - lényegében köztük írtam meg a Foglaltházat -, de Moszkva keményebb terep volt. Meg kellett birkóznom a kultúrsokkal, az elveszettség érzésével és a tudattal, hogy itt senki nem ismer és én sem ismerek senkit. Utóbbi nagy szabadságérzetet ad, ez pedig elég veszélyes tud lenni egy leállt anyagos számára. Mindehhez képzeld hozzá, hogy intenzív szerhasználók vesznek körül, koncentráltan kapod az impulzusokat és az orosz attitűdöt. Számomra ezek a szituációk, meg úgy alapvetően a könyvírás is önismereti kihívás.

Az új könyved után mik a tervek?

Folyamatosan vannak írással kapcsolatos ötleteim, illetve a prevenciós munkát is folytatni szeretném, csak alapítványi keretek között, de a legnagyobb cél tisztának maradni. Az életemben ad egy biztonságot a hitem, amitől úgy állok a jövőhöz, hogy bármi lesz, jó lesz. Él bennem a meggyőződés, hogy az Istennek terve van velem, mint mindenkivel.

Amikor rossz dolgok történnek veled, akkor is ezt gondolod?

Abszolút. Van egy olyan mondás, hogy az Isten nem terhel erőnkön felül, ami annyit tesz, hogy bármilyen nehézség jön, az Isten erőt is megadja a kibírásához. Másrészt annak belátása is sokat segít, hogy az akadályaink általában a döntéseink következményei, így nem foghatunk rá mindent Istenre. Biztos vagyok abban, hogy minden olyan nehézségből, minden próbatételből, ami elém kerül, épülni fogok. Ez eddig is így volt, az a sok tré, ami volt az életemben – amiket amúgy jórészt saját magamnak köszönhetek -, egy ponton túl hasznossá váltak. Ez jó dolog, még ha néha nagyon nehéz is.