Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha 1978-ban, egy verőfényes áprilisi napon nem játszik egymással a Yakult Swallows a Hiroshima Carp ellen, nem születik meg a Kafka a tengerparton vagy az 1Q84.
Az egyik legmenőbb kortárs japán író, Murakami Haruki nemrég a Telegraph.co.uk riporterének mesélt karrierje kezdetéről és annak főbb állomásairól. Az interjúból többek között az is kiderült, hogy mikor jött el az a pillanat, mikor eldöntötte, hogy regényírással szeretne foglalkozni. A hajtás után még több érdekességet megtudhat a zenerajongó 66 éves íróról, akinek olyan remekműveket köszönhetünk, mint például a Norvég erdő, A kurblimadár krónikája, az 1Q84, vagy a Kafka a tengerparton.
„A legtöbb ember – ami alatt a japán társadalom nagy részét értem – lediplomázik, munkába áll, majd egy idő múlva megházasodik. Eredetileg én is ezt a mintát követtem. Aztán megnősültem, elkezdtem dolgozni és végül valahogy sikerült lediplomázni is. Más szóval éppen az ellenkezőjét csináltam annak, mint amint általában szokás. Mivel már a gondolatát is utáltam annak, hogy egy cégnél dolgozzak, úgy döntöttem, hogy létrehozom a saját helyemet, ahol az emberek jazz lemezeket hallgathatnak, kávézhatnak, ehetnek és ihatnak. Egy ilyen egyszerű 'Happy-go-lucky' szerű vállalkozásban gondolkodtam, ahol reggeltől-estig a kedvenc zenéimet hallgathatom. A probléma csak az volt, hogy én már az egyetem alatt megnősültem és semmi pénzünk nem volt. Ezért az első három évben a feleségem és én dolgoztunk, mint a rabszolgák, gyakran több munkahelyünk is volt egyszerre, annyit melóztunk, amennyit csak lehetett. Aztán kölcsönkértem a barátokról és a családtól, és az így összekapart pénzből megnyitottuk a mi kis kávézónkat Kokubunjiban, ami a Tokió nyugati részén élő diákok törzshelyévé vált. Ez volt 1974-ben.
Akkoriban sokkal kevesebb pénzből lehetett saját helyet nyitni, mint manapság. Sok olyan fiatal volt, mint mi, akik elhatározták, hogy semmilyen céghez nem szegődnek el, ezért városszerte nyíltak ilyen-olyan kis üzletek, kávézók, éttermek és könyvesboltok - nevezzük úgy, ahogy akarjuk. A közelünkben több olyan hely is működött, amit hozzánk hasonló korú fiatalok üzemeltettek. Kokubunjiban kialakult egyfajta erős ellenkultúra hangulat. Ez abban a korban volt, amikor a világ minden táján megmutatkoztak már a rendszer hiányosságai.
Volt egy régi pianínóm, amit elhoztam a szüleimtől és hétvégenként elkezdtem élő zenét játszani. Sok fiatal jazz zenész élt Kokubunji környékén, akik boldogan fel is léptek, ha fizettünk érte valamennyit. Ezek közül ma már jó páran ismert zenészek, néha még most is meghallgatom őket a tokiói jazz klubbokban. Bár tetszett, amit csinálunk, mégis állandó küzdelmet jelentett a megélhetés. Tartoztunk a banknak és azoknak, akik támogattak minket. Egy alkalommal, éppen a banki befizetést megelőző napon csüggedten kullogtunk haza a feleségemmel, mikor egy kisebb összegbe botlottunk az utcán. Mindegy, hogy ez valamiféle együttállásnak vagy isteni közbenjárásnak volt betudható, de pontosan annyi pénzt találtunk, amennyire szükségünk volt. Mivel a befizetés a következő nap volt esedékes, ezt valóban egy utolsó esélyként éltük meg. (Ehhez hasonló furcsa egybeesés később is történt velem az életem során). A legtöbb japán valószínűleg helyesen cselekedett volna és elvitte volna a pénzt a rendőrségre, de mi akkor már ott tartottunk, hogy képtelenek voltunk így cselekedni.
Mindazonáltal ez [az időszak] még így is egy jó móka volt. Ez nem kérdés. Fiatal voltam, akinek az volt a legfontosabb, hogy a saját ura lehessen és a kedvenc zenéit hallgathassa egész nap. Nem kellett felpréselni magamat reggelenként az elővárosi vonatra és nem volt főnököm, aki szívatott volna a munkahelyemen. Ehelyett mindenféle érdekes emberrel volt szerencsém találkozni. A húszas éveim alatt végül reggeltől-estig tartó fizikai munkával visszafizettem a kölcsönöket. Néhány év múlva a Kokubunji ingatlan tulaja felújította az épületet, így Tokió központjába, Sendagayába tettük át a székhelyünket. Az új helyszínen volt elég hely egy nagy zongorának, de a kiadások magasabbak voltak, így itt sem voltunk könnyebb helyzetben.
Visszagondolva, minden amire emlékszem, hogy milyen keményen dolgoztunk. A legtöbbeknek önfeledten telnek a húszas évei, de nekünk alig volt időnk arra, hogy kiélvezzük a „gondtalan fiatalságot”. Éppenhogy megéltünk belőle valamit. Ami szabad időm volt, azt olvasással töltöttem. A zenehallgatás és a könyvek jelentették számomra a legnagyobb kikapcsolódást. Nem számít, hogy mennyire voltam elfoglalt és kimerült, ezt a hobbit senki sem tudta elvenni tőlem. A húszas éveim végén jártam, mikor a Sendagayában található bárunk helyzete úgy-ahogy stabilizálódott. Persze ettől még nem dőlhettünk hátra, és még mindig voltak tartozásaink is, de úgy tűnt, hogy végre jó irányba mennek a dolgok.
1978-ban egy ragyogó áprilisi délutánon elmentem egy baseball meccsre a Jingu Stadionba, nem messze onnan ahol éltem és dolgoztam. Ez volt a Central League szezonnyitó meccse, a Yakult Swallows játszott a Hiroshima Carp ellen. Yakult-rajongó voltam akkoriban, így beugrottam, hogy megnézzem a meccset. Előfordult, hogy szívesebben ültem be egy mérkőzésre a délutáni séták helyett. Akkoriban a Swallows egy gyenge csapatnak számított, kevés pénzzel és nem túl nagynevű játékosokkal. Természetesen nem is voltak népszerűek, így a szezonnyitón is csak néhány rajongó volt jelen. Elterültem egy sörrel a kezembe és néztem a játékot. Ez még abban az időben volt, mikor a lelátó csak egy füves lejtő volt, nem voltak ülőhelyek. Az ég kéken csillogott, a csapolt sör olyan hideg volt, mint amilyennek lennie kell és a labda fehérsége betöltötte a zöld terepet. Azt hiszem, hogy aznap a Hiroshima Carp kezdő dobója Yoshiro Sorokoba volt, a Yakult Swallowsé pedig Takeshi Yasuda. Amikor az ütő hozzáért a labdához, zengett az egész Jingu Stadion. Körülöttem mindenki tapsolt. Abban a pillanatban, minden ok nélkül hirtelen arra jutottam, hogy meg tudnék írni egy regényt. Még mindig pontosan emlékszem arra az érzésre. Olyan volt, mintha valami becsapódott volna az égből és én elkaptam volna. Olyan volt, mint egy kinyilatkoztatás, de talán a hirtelen megvilágosodás jobb szó erre. Annyi biztos, hogy az életemet drasztikusan megváltoztatta.
A mérkőzés után (ha jól emlékszem nyert a Yakult) vonatra szálltam és elmentem Shinjukuba levélpapírt és töltőtollat venni. Még nem voltak szövegszerkesztők és számítógépek, így mindent kézzel írtam akkoriban. Emlékszem, mennyire izgultam az írás miatt, hiszen már jó ideje nem vetettem papírra semmit. Minden este, mikor hazaértem a munkából, leültem a konyhaasztal mellé és írtam. Gyakorlatilag ez volt az egyetlen időpont, mikor erre ráértem. Hat hónap alatt megírtam a Hear the Wind Sing című könyvemet. Nagyjából a baseball szezon végére el is készültem a könyv első vázlatával.
A Wind Sing egy rövidebb munka, inkább egy novella, mintsem egy regény. Mégis sok hónap megfeszített munka fekszik benne. Ennek nyilván több oka is van, kezdve azzal, hogy korlátozott ideig dolgoztam rajta, de a legnagyobb probléma talán mégis az volt, hogy fogalmam sem volt arról, hogy hogyan kell megírni egy regényt. Az igazat megvallva én elég sok mindent olvastam, nagy kedvenceim a 19. századi orosz regények és az amerikai hard-boiled krimik, de komolyabban még sosem foglalkoztam a kortárs japán regényirodalommal. Több hónapon át dolgoztam a regényen, de miután átolvastam, egyáltalán nem voltam lenyűgözve a végeredménytől. Visszagondolva erre az időszakra, teljesen természetes, hogy nem tudtam, hogyan kell jó regényt írni. Nagy hiba volt azt feltételezni, hogy egy olyan srác, mint én, aki még soha semmit nem írt életében, valami varázsütésre hirtelen megtanul regényt írni. Már látom, hogy a lehetetlent próbáltam elérni.
Ahhoz, hogy újra kezdjem az egészet, az volt az első lépés, hogy megszabadultam a kézirataimtól és a töltőtolltól és elővettem a régi Olivetti írógépemet a szekrényből. Aztán egyfajta kísérletképpen úgy döntöttem, hogy angolul kezdem el írni a regényemet. Mondanom sem kell, hogy az angol nyelvtudásom nem volt elég a feladathoz. A szókincsem igencsak korlátozott volt, így csak egyszerű, rövid mondatokra futotta. Mivel én Japánban születtem és nőttem fel, a japán nyelv szókincse és annak példái leginkább egy állatokkal teli pajtához hasonlíthatóak. Így amikor arra törekedtem, hogy a lehető legegyszerűbben fejezzem ki a gondolataimat és az érzéseimet, akkor ezeket a mintákat vettem segítségül. Ez a taktika elvezetett oda, hogy rájöjjek, akár korlátozott szókészlettel is kitudom fejezni a gondolataimat és az érzéseimet, ahogy kis odafigyeléssel a nyelvtani szerkezeteket is hatékonyan össze tudom egymással kapcsolni. Egyszóval: semmi szükség arra a rengeteg nehéz szóra. Nem akartam többé gyönyörű szófordulatokkal győzködni az embereket.
Jóval később rájöttem, hogy Ágota Kristóf is hasonló stílusban írta regényeit. Kristóf egy magyar származású író, aki 1956-ban Svájcba szökött, majd mivel kénytelen volt megtanulni franciául és ezután már ezen a nyelven írta műveit is. Azzal, hogy idegen nyelven ír, kifejlesztett magának egy egyéni stílust, ami egyedülállóan a sajátja. Ez javarészt olyan erős ritmusú, rövid mondatokból áll, amelyek sosem terebélyesednek sehova nem vezető körmondatokká, mindig egyértelműek és pontosak. Érdekes, hogy Kristóf 1986-ban, hét év évvel azután írta meg első, A nagy füzet című regényét, hogy én megírtam a Wind Singet.
Miután felfedeztem az idegen nyelvű írás furcsa hatását, visszatettem az Olivettit a szekrénybe és újra elővettem a papírt és a töltőtollat. Elkezdtem kialakítani a saját stílusomat. Egy saját stílust, ami belőlem fakadt, ki saját magamnak. Azt gondolam magamban: 'Most már értem, hogy kell ezt csinálni'" – emlékezik vissza a kezdetekre a számos díjjal és elismeréssel kitüntetett író, akinek művészetét már a legtöbb neves egyetemen, köztük a Princetonon is tanítják az Egyesült Államokban.
