Hat előadásból álló sorozatban mutatta be az Erkel Színház az újragondolt Nabuccót, Kesselyák Gergely rendezésében. Az összkép monumentális, de vegyes.
Korszerűen hagyományos
Az operabemutatók körüli hazai viták máig legfontosabb eleme a konzervatív és újszerű rendezések egymással ellen történő kijátszása, noha a világ (és az operák) boldogabbik felén ez a dilemma már régen nem ilyen éles szembeállításokon alapul. Túlzás nélkül állítható, hogy Verdi Nabuccója az operairodalom egyik legismertebb alkotása, amelynek híres betéteit még azok is felismernék, akik egyébként irtóznak a komolyzene minden formájától. A „Va, pensiero”, magyarul Rabszolgák Kórusa vagy Szabadságkórus című betétet a különféle szabadságharcok és mozgalmak is zászlójukra tűzték, a szövege ugyanis nem túl áthallásosan írja le a rabságban szenvedő, de új tavaszra vágyó és jövőbe néző nép szenvedését. Az új színrevitelben bemutatott Nabucco kettőssége abban rejlett, hogy mindenkinek tetszeni akart: a nagy tömegjelenetek, korhű jelmezek és ismert történelmi események felelevenítésével a hagyományos darabok kedvelőinek kedveztek, míg az absztrakt díszletekkel és modern vizuális világgal azokat is megpróbálta megfogni, akik nem feltétlenül a 19. századi operahagyomány másolatát akarják viszontlátni a színpadon.
Az előadás éppen ezért kicsit a pad alá is esett a két szék között. A Baálra utaló hatalmas bikafej, az óriási földgömb, amelyben a szereplők is Atlaszként pörögtek, a nézőtér soraiból felbukkanó énekesek, vagy a kislány és a bárány cukiságfaktoros szerepeltetése valóban korszerű, ám korántsem formabontó megoldásnak bizonyultak, míg a tömegmozgatás és a szereplőkezelés kifejezetten hagyományosra sikerült, és mindenféle posztmodern vagy aktuálpolitikai utalást is mellőztek. Nehéz helyzetben van persze a rendező, hiszen ekkora klasszikushoz nehéz úgy hozzányúlni, hogy ne tűnjön eredetieskedőnek vagy éppen unalmasnak a darab, és az sem segít az ügyön, hogy az Erkel Színházban kifejezetten a popularitást célozták meg a legismertebb operák színrevitelével. A közönség is jóval vegyesebb volt, mint egy átlagos Operaházbeli bemutatón, megfelelni pedig nem lehet mindenkinek.
Mindettől függetlenül az újratöltött Nabucco kifejezetten szórakoztató volt, biztos alakításokkal, Kovács János pedig szeretettel vegyes rutinnal dirigálta a zenekart. A kettős szereposztásából az utolsó előadáson Kálmándi Mihály énekelte a címszerepet, Abigélt Rálik Szilvia, Fenénát pedig Vörös Szilvia, vagyis az Operaház valódi nagy neveket vetett be az előadásra.
Két nő, két világrend
Az általános vélekedés szerint a Nabucco a világrendek harcát mutatja be, kozmikus kérdéseket is feszegetve, az egyistenhit és a bálványimádás, a kollektív bűnösség, illetve a haza és a szerelem elárulásának kettős bemutatásaival. Ez a sztori már Verdi korában is nagyon hálás példázat volt, és mint minden legendás történet, valamire mindig ráhúzható. A történet szerint a zsidók a babilóniai seregektől és királyuktól, Nabuccótól rettegve Jahvét kérik, hogy mentse meg őket. Nabucco elfoglalja Salamon templomát, és a zsidók fogságba esnek. Miközben látszólag a két nép viaskodik egymással, az eseményeket igazából Abigél és Fenéna, Nabucco két lánya irányítja.
Fenéna ugyanis beleszeret Zakariás zsidó főpap unokaöccsébe, Izmaelbe, akit kiszabadított a fogságból, majd Izmael őt szabadítja ki, amikor a zsidók túszként tartják fogva, hogy vele zsarolják Nabuccót. Fenéna áttér a zsidó hitre, így már mindkettőjüket üldözi mindkét nép – nem utolsósorban pedig Abigél, Fenéna nővére, aki egyrészt Izmáelt, másrészt a babilóniai trónt akarja. Abigélről közben kiderül, hogy valójában rabszolgák gyermeke, vagyis nem lehetne uralkodó, amikor azonban Nabuccónak halálhíre érkezik, királlyá koronáztatja magát. Abigél híres „Ben'io t'invenni, o fatal scritto!” című áriája az elvesztett álmokról és az elvesztett tisztességről szól. Ebben a jelenetben Rálik kifejezetten hitelesen mutatja meg az egyébként erőszakos és bosszúszomjas karakter esendő oldalát. Abigél koronázása közben megjelenik Nabucco, aki a zsidókat és az ő istenüket ócsárolja. Ahogyan pedig az lenni szokott, igazságszolgáltatás gyanánt jól bele is csap egy villám. Nabucco megőrül, Abigél átveszi a hatalmat, és a zsidók mellett a húgát, Fenénát is el akarja pusztítani. Végül Nabucco elméje – természetesen – kitisztul, és Baál helyett Jahve segítségét kéri, hogy megmentse a lányát. Baál szobra ledől, mindenki megmenekül, Abigél pedig, mielőtt megöli magát, mindenki bocsánatát kéri.
A két világrend mellett valójában két életmód, két hozzáállás is ütközik, és ez nem a népek, sokkal inkább a két nő ellentétében nyeri el valódi értelmét. Bár a címszereplő Nabucco, és fontos szerep jut Zakariás zsidó főpapnak is, az eseményeket valójában végig Abigél és Fenéna irányítja, a cselekmény az ő döntéseik nyomán alakul. A főgonosz Abigél egyben a legerősebb és legtudatosabb karakter is, aki, bár szimpatikussá nem, gyengeségeinek bemutatásával mégis emberivé válik.
Lesz még köztársaság
Az utolsó előadás különlegessége volt, hogy a tapsrend végén a zenekar újra elkezdte játszani a Szabadságkórust, a kivetítőn pedig a szöveget mutatták, így buzdítva a közönséget arra, hogy énekeljen együtt a kórussal. Bár az akció első hallásra kicsit modorosnak tűnt, valahogy elkezdett működni a dolog, és a teli nézőtérről egyre többen kezdték el, ha mást nem is, de dúdolni az ismert dallamokat. Az előadás alatt is nagy taps kísérte ezt az áriát, a közös produkció végén pedig először beszédes csönd következett – csak reméljük, hogy a nézőtéren ülők is megértették azt, hogy a hatalom sokszor kerülhet nagyon rossz kézbe, de megvan a remény, hogy egyszer ki lehet szabadulni az elnyomásból.
