Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
D. Tóth Kriszta elmesélte, miért pont szexjelenettel indította legújabb könyvét, miért nem gáz a 40-es csajok útkeresése, és hogy már csak örömtévézni menne vissza a médiába.
D.Tóth Kriszta úgy tűnik végleg ráállt a könyvírásra, második könyvének a Húszezer éjszaka címet adta.
Mennyire voltál benne a megírásában, és mennyire volt nehéz elengedni az írást?
Számomra is érdekes volt, hogy az első regényt, amely édesanyámról, az ő sorsáról, haláláról szól (Jöttem, hadd lássalak - a szerk.), sokkal könnyebben engedtem el mint a másodikat. Azután, hogy leírtam, hogy vége, úgy éreztem, a történet tovább kavarog bennem. Ültem otthon az ebédlőasztalnál, ahol dolgozni szoktam – nincs külön írósarkom vagy írószobám, mint a menő íróknak -, és néztem a cetlikkel teleragasztgatott falat, meg a karaktertérképet, amelyet a 3-4. fejezet környékén megrajzoltam egy nagy lapra. Rajta a szereplőim jellemzőivel, múltjával, viszonyaival, mindennel. Míg az első regény óriási erővel szinte kiszakadt belőlem, ez organikusan kanyargott kifelé és nőtt egyre nagyobbra. A Húszezer éjszaka ugyan nagyon is ismerős, valóságos környezetben, díszletek között játszódik, a karaktereknek mégis kitalált világuk van, és egyszercsak úgy éreztem, föl kell rajzoljam őket, mielőtt elvesztem a fonalat. Szóval néztem a falat és azt éreztem, hogy akár másnap nekiülhetnék a folytatásnak. Tegnap azért a vacsoránál megígértem a családnak, hgy lassan leszedem a falról a holmit, hiszen a könyv már két hete a boltokban van.
Mennyire vannak benne a barátaid a könyvben?
Azt hiszem, ez nagyjából úgy működik nálam is, mint bármely más íróembernél. Az egész életedet szivacsként éled. Magadba szívsz mindent - hangulatokat, benyomásokat, jeleneteket, érdekes karaktereket, helyszíneket, jellemvonásokat. Még az álmaidat is. Aztán amikor leülsz írni, kinyílnak a csapok, a valóságból és a képzeletedből összeáll a szöveg. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy minden író újra és újra önmagát írja meg. Nem tudom. Talán valahol így van. Én például minden szereplőmben benne vagyok egy kicsit, ahogy a karaktereim nyomokban a barátaimat, ismerőseimet is tartalmazzák.
De a Húszezer éjszaka női közül nem Helga áll hozzám a legközelebb, hanem legrégebbi barátnője, Panni, aki Angliában dolgozik pszichológusként és Skype-on próbálja rendbe tenni a lelkét. Azt hiszem ugyanolyan ellentmondásosan viszonyulok a főhőshöz, mint ő. Néha legszívesebben megfognám, megráznám és kiabálnék vele, hogy hát nem veszed észre azt, ami ott van a szemed előtt? Máskor meg megölelném, hadd sírjon a vállamon. Egy biztos, én akkor működöm jól íróként, ha 100 százalékig bevonódom a történetbe. Szinte benne élek, épp ezért mindig nagyon intenzív az írás folyamata. Általában sokáig tervezek fejben egy regényt, és mire leülök, kész van, egy húzásra kijön.
Vannak már visszajelzéseid a könyvről, mennyire jön be az olvasóknak?
Nagyon sok visszajelzést kapok. Gyakori, hogy az olvasók megosztják velem az életük egy szeletét is, magyarázatként, hogy miért talált be náluk a regény. Ez egy nagyon mai történet, rengeteg ponton lehet kapcsolódni hozzá. Sokan magukra ismernek Helgában és a barátnőiben. Különösen a harmincas-negyvenes korosztály tagjai. Ha tetszik, ha nem, Szomjas Helga egy kicsit mindenkiben ott van, mi pedig ott vagyunk őbenne. A karaktere persze szándékosan karikatúra-szerű, egy igazi melodramatikus, karcos egyéniség, senkit nem hagy hidegen. És rendszeresen kimondja vagy megteszi azokat a dolgokat, amelyeket te meg én legfeljebb csak suttogva merünk bevallani. Vagy úgy sem.
Volt aki megkeresett, hogy miért írtad bele a könyvbe a történetét?
Nem. Olyan viszont előfordult, hogy valamelyik ismerős nevetve hívott, hogy egy-egy jelenet vagy jellemvonás mennyire ismerős neki. Azokkal, akik a közepesnél jobban inspiráltak, mind leültem beszélgetni előtte, tudták, hogy min dolgozom. Mivel ez az első regényem, amely igazi fikció, munka közben nagyon felszabadultnak éreztem magam. Vitt a történet magával, és én hagytam, hogy arra menjen, amerre szeretne. Úgy láttam magam előtt Helgát mintha egy szűk folyóson szaladna, és közben, ahogy megismerjük a múltját, a barátnőit, az ő történetüket, minden egyes sztori, tapasztalás és inger hatására csapódik ide, aztán oda. Van, hogy zokog, van, hogy röhög, vagy autóba vágja magát és utazik háromszáz kilométert, van, hogy megállíthatatlanul zabálni kezd, vagy éppen pasizik. Gyakorlatilag kétségbeesetten keresi a boldogságot, és még véletlenül sem önmagában. Mohón habzsol mindent, ami akár pillanatokra kielégítheti.
A könyv egy szexjelenettel indul, ami nekem nagyon erős, de inkább szomorú, mint izgató.
Így van, valóban inkább szomorú, mint romantikus. Helga története nem a Romana füzetek rózsaszín köde. Ez a regény arról szól, hogy mi történik egy férfi és nő között, miután házasságban töltöttek tizenvalahány évet, mi történik egy nő fejében, a testével, a lelkével ha elmúlik a klasszikus értelemben vett fiatalság. Hogyan éli meg az élet közepének válságát. Ennél a jelenetnél semi nem fejezi ki hatásosabban ezt az élethelyzetet. A szexualitás itt nem önmagáért van, hanem szimbolizál valamit. Azt, hogy hová jutott a viszony e két ember között, hol csúszik el a kommunikáció a házasságban, hogyan fogják meg egymást, mi történik, ha meztelenek, hogy látja a nő a férjét, mennyire színlel, mennyire tudja elengedni magát. Egyáltalán szereti e a saját testét? A jelenet rögtön behúz a történetbe, Helga és Tomi házasságába. Persze, aláírom, sokaknak meglepő lehet, hogy D.Tóth Kriszta szexjelenttel indítja a könyvét. De nem félek a tabuktól. Ha a női testről, a szexualitásról egy ilyen történetben nem beszélünk, akkor a valóság egy óriási darabját elhallgatjuk.
Miért Budapesten játszódik a történet?
Egyrészt azért, mert rajongásig szeretem a várost, másrészt mert nagyon izgalmasnak találom, mint helyszínt. Budapest fontos szereplőjévé válik a regénynek. Része a konfliktusnak és a feloldozásnak. Megidéződnek a romkocsmák, a Római-part, egy-két elegánsabb szórakozóhely is, például a Kiosk, aztán a folyó, az Erzsébet híd… A Húszezer éjszaka annyira a mi történetünk, az összes 30-40-es nőé és férfié, hogy szerettem volna valóságos díszletbe helyezni. Ez a mi sztorink, a mi országunkban, a mi városunkban.
Milyenek a 40-es nők?
Sokfélék. Az én hőseimnek látszólag mindenük megvan, ami papíron a boldogsághoz kell. Megtehetik, hogy magukkal is foglalkozzanak, mert nem a pénztárcájuk tartamával kell minden hónap huszadikán. Vagyis olyan életük van, amelyet sokan kívánnak maguknak. Szomjas Helga társasházi, teraszos budai lakásban lakik, ahová madárcsicsergés hallatszik reggelente. Rendes férje van, két szép gyereke, két kocsi, nyaralás, éttermek, pilates órák, barátnők. Ez a látszat. De ha megkapargatjuk, akkor igazi emberi drámák buggyannak ki. Mert a sokféle negyvenes nő azért nagyon is hasonló dolgokon megy át ebben az életszakaszban. Rádöbbennek, hogy eltelt az életük fele. Számot vetnek a jelenükkel és a múltjukkal.
Kivel élek házasságban? Vagy éppen: miért nem élek házasságban? Kinek szültem gyerekeket? Hol van bennem az anyám és az apám? Hová tűnt a testem, amelyet húsz évvel ezelőtt ismertem? Helga az egyik jelenetben meztelenül áll a tükör előtt és szörnyülködik. Égető szomjúság van benne, amit nem képes semmivel megnyugtatóan kielégíteni. Úgy, mint a negyvenes nők általában, már ő is érett és tapasztalt ahhoz, hogy tisztában legyen az erősségeivel, de mégis úgy érzi, a társadalom többsége már leírta, mint nőt. A “korához képest” tud csak jól kinézni. Különböző szerepeket tölt be az életében, olyanokat, amelyeket elvár tőlük a környezetük, és amelyeket elvár saját magától. Felesége a férjének, anyja a gyerekeinek, gyereke a szüleinek, alkalmazott vagy épp főnök, barátnő, ellenség, állampolgár. De, hogy közben valójában ki ő és mit akar, azt nehezen találja. Reményvesztett és megrendül a hite magában.
Ahogy viszont látom, ez rád nem jellemző, hogy vagy te ezzel?
Jól vagyok. De ennek a folyamatnak egy részét én is érzem. A számvetést, a szembenézést. Vannak rossz napok, ahogy mindenkinek vannak. És van sok jó, szerencsére. Szerintem az egyik legnagyobb kihívás, amit a regénybeli nők is próbálnak megugrani, hogy hogyan szeresse magát az ember eléggé ahhoz, hogy ne kelljen minduntalan kívülről várni a boldogságot, az elégedettség okát. Anélkül, hogy átmennék Coelho-ba, azért ez kemény munka.
Te ezt csinálod, vagy kapsz külső segítséget?
Egyrészt nagyon nagy felismerés volt, amikor rájöttem, hogy elhagyni a komfortzónát igenis jó. Jólesik, hogy néha teljesen ismeretlen helyzeteket teremtek magamnak, ahol fogalmam sincs, hogy mi fog velem történni. Rájöttem, hogy a világ egyáltalán nem omlik össze. Hogy másnap is felkel a nap. Lehet, hogy este még azt hiszed, hogy másnap semmiképpen nem fog felkelni, de igen, akkor is megteszi. És te kikelsz az ágyból, lezuhanyozol és felöltözöl. Volt az elmúlt években néhány ilyen helyzet, és azt érzem, hogy sokkal erősebb vagyok azóta. Valószínűleg ezt látod rajtam. Másrészt pedig felszabadító rájönni, hogy nem gáz segítséget kérni. Hogy nem gáz gyengének, tökéletlennek lenni, hibázni és azt mondani, hogy nekem ez most egyedül nem megy. Hogy te kitől kérsz segítséget – a kineziológustól, az asztrológustól, pszichológustól, Oravetz Nórától vagy a férjedtől –, az mindegy. Nekem is megvannak azok az emberek az életemben, akik védőhálót képeznek körülöttem.
Mennyire volt nehéz elszakadni a televíziótól?
Ma is azt gonolom, hogy a tévés műsorkészítés egy nagyon szép szakma, ami megfertőzi az embert. Ugyanakkor magamat is megleptem, hogy milyen jól érzem magam tévé nélkül. Dolgozom az Unicefnél (D.Tóth Kriszta az Unicef nagykövete - a szerk.), és közben már életvitel szerűen írok, így nincs olyan késztetés bennem, hogy mindenáron vissza kell mennem a képernyőre. Meg is nyugodtan, hogy az öndefiníciómnak ezek szerint nem akkora része, hogy én tévés műsorvezető vagyok, mint azt korábban gondoltam. Valahol mindig sejtettem, hogy az írás egy másik lehetséges út számomra, de ahhoz, hogy rá merjek lépni, arra volt szükség, hogy 2012 január 4-én felmondjak. És, bármennyire is fájdalmas, kellett hozzá egy olyan történet, mint anyukám halála. Ami olyan erővel tolult ki belőlem, hogy nem lehetett nem megírni. Ez volt az ő búcsúajándéka. Volt, hogy az elmúlt majdnem két évben beszélgettem tévés vezetőkkel, meghallgattuk egymást, de egyelőre nem vállaltam el semmit. Megvárom, hogy olyan feladat jöjjön, ami igazi örömet ad, hogy örömtévézhessek. Görcsök és feszültségek nélkül. Felszabadultan.
Mennyire tudtad a férjed bevonni ebbe az egészbe?
Ha a munkára gondolsz, akkor épp annyira, mint amennyire bármelyik férj bevonódik a felesége munkájába. Van neki saját munkahelye, dolgozik, nem is keveset. De figyeli, érdekli, amit csinálok, sokat beszélgetünk róla. Erről a regényről is sokat beszélgettünk, és hát minden nap látja azt a bizonyos karaktertérképet a falon. Azért nagyon várja, hogy valamit olvasson tőlem, hiszen látja, hogy mennyit jelent nekem az írás. A kiadóm szerint a Húszezer éjszaka egy olyan történet, amelyet érdemes lenne angolra fordítani és elvinni a nemzetközi piacra. Ki tudja, talán egyszer az angol rokonok is el fognak tudni olvasni végre valamit, amit írtam.
Miért nem te fordítod?
Még az is lehet, de nem biztos, hogy lenne rá elegendő időm. Meg aztán, szerencsésebb lenne egy külső szem, valaki, aki jól ismeri a nemzetközi könyvpiacot. Persze alaposan megnézem majd a szöveget én is – mert nem tudom nem megnézni. Nagyon kíváncsi vagyok rá.
Ezek szerint ráálltál az útra, hogy te vagy az író?
Egy ideje elengedtem ezt, hogy én D.Tóth Kriszta vagyok, a valaki vagy valami. A nevem alá azt szokták kiírni, hogy író, újságíró. Ezzel kiegyezek. Az írás egészen biztosan megmarad.
Nem volt olyan félelmed, hogy beállsz az újságírónők sorába, akik szakmányban írják a lányregényeket?
Nem hiszem, hogy nekünk egymást kellene cikiznünk. Az olvasók sokan vannak és sokfélét igényelnek. Nekem, onnantól kezdve hogy valaki a magyar nyelvet szépen és jól használja, rendben van bárki, aki ír. A lányregény, női lektűr vagy “chick lit” létező és fontos műfaj. Mindenkinek megvan a maga újta, az enyém nem hiszem, hogy az. De nem is szeretem az erőszakos kategorizálást. Én egy afféle középutas író vagyok, hajlamos elfogadni az is, aki irodalmat fogyaszt, és szórakoztatom azt is, aki a könnyedebb műfajt keresi. Jó, hát kevésbé valószínű, hogy félévente eladok harmincezer példányt a legújabb könyvemből, mint az igazi “csajregények” írói. De én nem tudok úgy írni. Az én történeteim mások. Szerencsére a könyvesboltok elég nagyok ahhoz, hogy mindenki elférjen benne.
