Mick Jagger halhatatlan, és kész

A Rolling Stones első Tel Aviv-i koncertjén Mick Jagger meggyőzött, hogy 70 felett kezdődik az élet. Hogy ő hetvenegy éves létére maga az őstehetség, az elemi szenvedély, a nagybetűs zene, a színtiszta szexualitás, és a halhatatlanság szobra: olyan dögösen rázza a csípőjét, hogy "I can't get no satisfaction"!

495658161
Guy Prives / Europress / Getty

Feltételezem, abban semmi érdekes nem volna, ha a világ legnagyobb Rolling Stones rajongójaként számolnék be banda Tel Aviv-i koncertjéről – hiszen a Stones fanok már évtizedek óta tudják, amiről nekem ezidáig fogalmam sem volt. Nevezetesen azt, hogy Mick Jagger olyasvalamire képes, amire senki más. Két és fél órát hancúrozott, rohangált veszettül, ugrabugrált, énekelt és üvöltözött a fel és alá a színpadon, időről időre pedig magához ragadt egy-egy hangszert – legyen szó gitárról vagy szájharmónikáról -, és virtuóz módon zenélni kezdett rajtuk. Soha egyetlen hangot nem tévesztett el, és négyszer öltözött át a show során – nem mintha ezen múlna a színvonal, de jelzem, a múlt héten szintén Tel Avivban fellépett, csaknem négy évtizeddel fiatalabb Justin Timberlake-nek ez egyszer sem sikerült, pedig nagyjából ugyanannyiba kóstált a koncertjegy.

495658123
Guy Prives / Europress / Getty

Világbéke és rock 'n' roll

Mindemellett pedig olyan meglepetéseket tartogatott, mint komplett héber, és arab mondatok bemagolása (“Tetszik Keith Richards cipője? A piacon vette!”), és egy őrületes duett a saját vokalistájával, egy Arteha Franklin-kvalitású afroamerikai istennővel. A közönség pedig mindezt azzal hálálta meg, hogy az év eddigi legmelegebb napján, a naplemente után is bőven kitartó harminchárom fokban, teljes szélcsendben, gyilkos páratartalomban maximális odaadással őrjöngte végig a koncertet -, mert bár a turné az "On Fire" címet kapta, erre azért nem számítottunk. Akármerre néztem, végeláthatatlan tömeget láttam egy emberként tombolni – és néha akaratlanul is eszembe jutott, mégis mi járhatott a Pink Floyd legénységének fejében, amikor arra próbálta rávenni a Stonest, hogy az emberi jogok nevében bojkottálják Izraelt, és mondják le a fellépést. Vajon miért érzi bárki úgy, hogy ez a félszázezer (!) ember, akik a zene, a művészet és a populáris kultúra értékeinek tisztelőjeként ellátogattak ide, büntetést érdemelne, amiért komplikált politikai helyzetbe születtek bele? Különösen furcsa agitáció volt ez attól a zenekartól, amely évtizedek óta arról énekelt: romboljuk le a saját elménk építette falakat.

Ellentétben velük a Stones-nak mindez sikerült, és nem prédikációval, vagy hamis értékek fitogtatásával, hanem pusztán a természetes és magával ragadó színpadi jelenléttel. Muzulmánok, zsidók, keresztények, ateisták, melegek, heterók, kiskosztümbe öltözött nyárspolgárok és félmeztelenül ugrabugráló, füves cigiket körbepasszoló hedonisták együtt adták át magukat ennek a számunra egyszeri és megismételhetetlen élménynek, amelyet a Stones turnéi során fél évszázada (!!) estéről estére magával visz, akárhová utaznak is a világban.

495658135
Guy Prives / Europress / Getty

Mindenki Stones fan, csak nem tud róla

A Honky Tonk Woman és az Angie – hogy csak hogy két példát említsek - olyan slágerek, amelyek valószínűleg mindenkinek megvannak korra, nemre, zenei ízlésre, származásra való tekintet nélkül. Ám fogalmam sem volt róla, hogy ott él a tudatomban nagyjából még vagy húsz Stones szám, amelyeket ismerek, csak épp nem tudtam, hogy az ő zenéjük. Ha felcsendül a rádióban, hogy “I know it's only rock ‘n' roll...”, bármikor be tudnám fejezni a mondatot, hogy “...but I like it”, és ugyanez a helyzet a “Hey, you, get out of my cloud”-dal is, meg még egy csomó másik dallal, amiknek a címét sem tudom, mégis úgy ugráltam rájuk, mint a kedvenc Madonna számaimra, amelyeket naponta hallgatok. Bizarr volt felfedezni, hogy az elmúlt (több, mint) fél évszázadban Jaggerék zenéje gyakorlatilag beépült a tudatalattimba, és figyelve a közönséget, ahol nyolc és nyolcvan év között minden korosztály képviseltette magát, ezzel nem vagyok egyedül.

Amikor pedig az egyik neves izraeli zenei iskola tanulói elfoglalták a színpadot, és angyalkórusként énekelték a “You Can't Always Get What You Want” refrénjét, a show fergetegesből egyenesen transzcendentális élménnyé emelkedett. A sors különös fintora, hogy a koncert ráadásul ép Sávuot ünnepére esett – amely a zsidók számára a lelki szabadulás és a halhatatlanság ünnepe. Figyelve Mick Jagger áttetsző pólója alól kivillanó kockás hasizmát az jutott eszembe: a “halhatatlanság” nem csak arról szól, hogy örökké élünk a jövőben, hanem arról, hogy örökké élünk egyetlen napban, felszabadulva mindazoktól a sztereotípiáktól, amelyekkel önmagunkat és másokat korlátok közé szorítunk a mindennapjaink során. A spirituális feelinget erősítette, hogy a show utolsó utáni ráadásszáma során – amely természetesen a Satisfaction volt – egyszeriben feltámadt a szél, a fülledt, párás, fullasztó levegő helyére friss, északi szellő érkezett, elkezdtett cseperegni az eső, majd a szám utolsó taktusaira színes tűzijáték-csillagok emelkedtek a magasba. Orgazmikus élmény volt, na.

 

Hozzászólna? Facebook-oldalunkon megteheti!

Kövessen minket a Facebookon is!

 
Oszd meg másokkal is!
Mustra