Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Szikszai Rémusz színész-rendezőt legújabb rendezése, Az utolsó pohár című Harold Pinter darab kapcsán kérdeztük a Stúdió K-ban. Megtudhattuk, hogy miért nem rendez vígjátékokat, hogy mit gondol a magyar filmről, de még azt is, mennyire utálja, ha valami csak fekete vagy csak fehér.
Miért pont Harold Pinter: Az utolsó pohár című művét állítod színpadra a jövő hónapban?
Ez a darab a Nagyvilágban jelent meg valamikor, nem adták ki külön, hiszen nagyon rövid. Voltaképpen olyan hat oldal volt, de az én példányom például 16 oldalas. Még egyfelvonásosnak is csak becézni lehet, mégis egy kerek egész. Nagypál Gábor fogalmazta ezt jól meg, aki azt mondta, olyan, mintha Pinter már eleve a húzott anyagot adta volna oda. Ez egy végtelenül szomorú történet: három kihallgatásból áll, a férjéből, a feleségéből, és a gyerekéből. Nálunk a gyerek csak hangfelvételen - jelenik meg, mint a félelemkeltés eszköze. Nehezen tudok elképzelni annál durvábbat, minthogy meghallgattatják veled a saját gyermeked kihallgatását. Ez a történet a csöndről szól, a félelemről és arról a sötétről amit a természet nem, csak az ember tud létrehozni.
Borús korszakodat éled?
Dehogy, soha.
Azért valahol beszéltél róla, hogy nem szívesen rendeznél vígjátékot.
Inkább nem jut eszembe.
Tehát mégis borús világ vonz?
Nem tudom. Rendezőként az vonz, ami megmozgatja a fantáziám. Olvasok mindenfélét, és akkor valamire bebizsergek. Most pont nem a vígjátékokra, de nem azért mert rossz kedvem van! Amúgy nincs jó véleményem - se magunkról, mint emberi fajról, se arról, amiben élünk.
A főiskola óta foglakoztat a Pinter darab, mégis ez lesz a hatodik rendezésed. Most jött el az ideje?
Most közeleg az, ami ebben a darabban benne van. Valahogy megint errefelé halad a világ. Azzal, hogy 2001 szeptember tizenegyedikén berepült az a gép a World Trade Centerbe, elkezdődött valami, másnaptól már máshogy engedtek fel a repülőgépre. A szabadságérzeted hétfőn még megvolt, kedden meg a cipődet is levetetik. Ha az én pofámmal megállok a becsekkoláskor, rólam mindent levesznek. Volt egy időszak, amikor a szabadság felé tágult a világ, például a rendszerváltás után azt éreztük, hogy ez most tök baba lesz, amerikai cigaretta lesz a zsebünkben és beutazzuk a világot. Majd egyszercsak kiderült, hogy frászt, mert ha nem lesz pénzed rá, akkor ugyanúgy beszorulsz a kis tócsányi mélybe, ami a saját életed. És megint minden szűkülni kezdett. Át kellett értékelni, hogy mi az, hogy szabadság.
Igen, de ha ez így lenne, akkor lenne egy optimális állapot, amiben mindenki jól érzi magát. De mikor, kinek volt ilyen?
Én azt nem tudom. Ez olyan, mint hogy van egy ruhadarabod, ami néha jó rád, néha nem. Néha szűk és néha majd' leesik rólad. Nekem csak ilyen van; a hat évvel ezelőtti gatyám túl bő, a tavalyit meg nem tudom felvenni. Folyamatosan változik a kerületem, és ugyanígy történik mindennel, ami körülvesz. Most úgy érzem, szűkül befele a világ meg az ország is, akár politikailag, akár gondolkodásilag. Már az is egy borzalmas dolog, hogy csak arról lehet beszélni, hogy te szereted ezt vagy nem szereted azt. Ha ezt szereted, akkor nyilvánvalóan utálod azt - ez miért működik automatikusan így? Vagy egymás hátát szappanozzuk, mert egyetértünk, vagy azonnal rozsdás szöget vágunk a másik homlokába. Amikor szűkül a világ, akkor polarizálódik is, és engem ez foglalkoztat. Rohadtul nem szeretném, ha a gyerekem ebben élne. Vannak mélyebb, fontosabb meg értékesebb emberi minőségek, amikkel érdemes lenne foglalkozni, amikről elfeledkezünk, mert folyamatosan a trágya önt el mindenhonnan.
Régóta tudod, hogy fogsz rendezni? Színészként nem ütközik falakba az ember ilyenkor?
A vágy megvolt, de nem mindig volt elég vér a pucámban, kevésbé tartottam magam érdemesnek erre. Amikor elkezdtem, akkor viszont már nem volt kérdés, hogy csinálom-e, mert elég megszállott vagyok. Aki szereti a megszállott embereket, az bír velem jönni!
Mit szólsz, hogy jelölték a POSZT-ra egy másik rendezésed, az I. Erzsébetet?
Meglepődtem. Örülök neki, jó érzés, hogy beválogattak minket, de zajlik az élet tovább. Egy szükséglet kielégítése egy másik szükségletet szül. Most feladat úgy odajutni, hogy az előadás rendben legyen. Volt öt perc örömködés, aztán mentünk be próbára.
A Vádli egy általad is alapított társulat, hogyan lesz egy ilyennek tagja valaki?
Gyulay Eszter, Huszár Zsolt, Király Attila, jómagam - ez volt az alapfelállás. Aztán létrejött a Caligula helytartója, addigra már logója is volt a Vádli Színháznak. Az én premierajándékom ez a logó volt a többieknek, ők onnantól kezdve Vádlisok. Ahogy újabb és újabb emberekkel dolgoztunk, mind azok lettek.
Felbomlik lassan a kőszínházi lét, és a jövő a kis társulatoké?
Ez lenne, ha létezne olyan akarat a kulturális kormányzatban - ahogy jelenleg nincsen -, hogy ezt támogassa. De mivel most mindent visszaállamosítanak inkább, azt a tendenciát érzem a kultúrpolitikában, hogy ők szeretnék megmondani, mi hogyan legyen. És mivel redukálják a pénzeket, amiket független színházak megpályázhatnak, így egyértelműen az történik, hogy miközben floreálna, sorvad - de attól, hogy sorvasztani akarják, floreál. Csakazértis megpróbálsz létrehozni valamit.
Akkor ez most legalább termékeny időszak.
Igen, engem leginkább a szocializmusra emlékeztet, amikor az áthallásos dolog kezdett működni. Hivatalosan kimondani nem lehetett, de mégis azért jártak az emberek színházba, mert ott valamilyen formában hallhatták az igazságot. Én nem hiszek abban, hogy van jobb- meg baloldali néző, én abban hiszek, hogy a néző van. Valamilyen módon az adott helyzetről akarunk színházat csinálni, a hajléktalanságról, elvándorlásról, meg problémákról, amik foglalkoztatnak minden nap. Szerintem ez a dolgunk.
Jó, de nem sok már mindig a problémákból?
Én is szeretek időnként kivonulni a világból, nem gondolni a problémáimra. Tudom, hogy az emberekben egyre erősebb az az szándék, hogy kikapcsoljanak, és ilyenkor beülnek egy limonádéra a moziba, de alkotóként kérdezem,aki a limonádét készíti, az nem lovagolja meg ezt az igényt? Például azt, hogy valaki nem akar politikát. Akkor már én inkább a másik utat választom, nem a politika miatt, hanem mert el akarom mondani a véleményemet és az aggodalmaimat. Megpróbálok történeteket mesélni, kérdéseket teszek fel. Választ nem adok, legtöbbször nem is vagyok a birtokában. De nem tudok úgy tenni, mintha minden szép lenne és jó.
Nem vágysz vissza a kőszínházi társulati létbe?
Most már szívesen próbálnék színészként is, de a két dolog nem zárja ki egymást.
És a filmezés? Most a Berni követ után megnyíltak a lehetőségek?
Szerintem Magyarországon filmben ugyanazt a tíz-tizenöt arcot látod. A filmrendezők ritkán mennek színházba, ez elkeseríthetne a saját szemszögemből is, de azért is, mert sok, eszméletlen jó színész van, aki alkalmas lenne a vászonra, de a filmeseknek eszükbe se jutnak. Lassan már több román filmben játszottam, mint magyarban. Most is Bukarestben voltam forgatni, mert oda hívnak.
Ott jobb a helyzet?
Igen. Nagyon erőteljes a román filmipar, minden évben nyernek valamit Cannes-ban vagy Berlinben. Totális újhullám van, és szó sincs arról, hogy majd állambácsi megmondja, hogy azt a másfél filmet ki forgathatja.
