A Pas de trois '13-at az Erkel Színház újranyitására rendezték, pedig ott megállt az idő. Még jó, hogy a táncban nem.
Hűek voltunk önmagunkhoz, és tizensok év után visszamentünk az Erkel Színházba, hogy megnézzünk ott egy jó kis balettet, hiszen erre amúgy is ritkán van példa. A Pas de trois '13 ráadásul nem egy Hattyúk tava, hanem három híres együttes három különböző előadása, szerencsés együttállása volt hát a csillagoknak, hogy a Pécsi Balett, a Győri Balett és a Magyar Nemzeti Balett egy színpadra állt az Erkel Színház újranyitásának örömére. Na persze nem úgy, hanem csak hogy nem dőlnek ránk a falak.
Az idő amúgy megállt a II. János Pál pápa téren, ha valaki esetleg nem tudná, ez az a hely, ahol az épület áll. Régen is itt állt, csak akkor másképp hívták, legalábbis a teret: ha valaki ezért nem találna ide, a Köztársaság teret keresse az emlékeiben. A megnyitó napján mindent megkaptunk a múltból, még a himnuszt is a nézőkkel énekeltette el a vezetőség az előadás megkezdése előtt, pedig az igazi megnyitó - amikor talán már nem úgy fog kinézni az Erkel, mint egy túlméretezett, isten háta mögötti kultúrház - csak november hetedikén lesz.
Mindegy, a Himnuszt énekelni mindig jó mulatság, és bár a ...feléje védőkart résznél kínosan el szokott némulni a tömeg, de nem az Erkel nyitásának a napján. A tiszta Himnusz után viszont már tényleg megnézhettük az előadást, ami nagy örömünkre egyáltalán nem volt olyan poros, mint a produkciókat megelőző, ok nélküli öntömjénzés.
Elsőként a Győri Balett Magyar rapszódiáját láthattuk, ami felkavaróan unalmasnak tűnt, ez azt jelenti, hogy ekkor még rémesen féltünk, hogy ez így marad a későbbiekben is. Nem sokat konyítva a baletthoz a legjobban az tett be, hogy Liszt rapszódiákkal is megspékelték a darabot, ami még a tánccal egybekötve sem tudta elterelni a gondolataim Tom és Jerryről, pedig aligha lehetett ilyesmi a célja a koreográfus Fodor Zoltánnak.
A szünet után a Pécsi Balett: A jó és a rossz kertjéből című előadása a következett, ami helyére tette a dolgokat. Először is különlegesen mozogtak a táncosok, másodszor Riederauer Richárd zenéje egyáltalán nem tűnt elavultnak a modern tánc mellett: ezen kívül még Vivaldi-tételek kiegészítették a Cameron McMillan koreografálta mozgást, az egyveleg ráadásul rövid volt, de velős, látványban is minden igényt kielégítő.
Őket már csak a Magyar Nemzeti Balett előadása követte és véget is ért a nagy öröm, hogy nem omlott ránk az épület. A nemzet balettosai az Örvény című Philippe Glass művet adták elő, szintén óriási intenzitással. Ez az előadás is közelebb hozta valamivel a balettot ezidáig másféle kulturális eseményeken szocializálódott énemhez, a koreográfus Lukács András nem fukarkodott a pörgésekkel se, ha valaki esetleg pont az örvényt kereste. Összeségében mindhárom mű óriási sikernek tűnt, a sorok között megbúvó szakemberek is elégedettek voltak, élvezték az estét.
A modern balett nézése mindenképpen jó út lehet a stílus megkedveléséhez, ha ezen a vonalon mozognának, mi nézők is jobban járnánk. Sajnos ezt az előadást csak három napra hozták létre, pedig milyen jó lenne, ha nem csak akkor csinálnának ilyen programokat, amikor annak örülnek, hogy lesz megint egy hely, ahol aztán operákat és klasszikus értelemben vett klasszikus balettet adhatnak – már amíg újra be nem zárják, hogy végre (részlegesen!!) felújítsák. Akkor lesz csak az igazi össznépi himnuszozás!
