Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A Vígszínházban bemutatott Brecht darab zeneileg újszerű, amúgy kicsit unalmas és nagyon, de nagyon Encis.
Nem véletlen a kétértelmű cím, történt ugyanis, hogy a Vígszínház bemutatta Bertolt Brecht Jóember keresünk című darabját, Michal Dočekal, cseh rendező megálmodásában. Ahogy ők saját ajánlójukban írják, az előadás látvány- és hangzásvilágában valamint játékstílusában új utakat keres, merész formákat követ, ami rendben is volna, ha nem állítgatná folyton úton útfélen mindenki ezt. Persze jelen esetben inkább csak a hagyományos színházi normákhoz szokott finnyás közönség számára készülhetett ez a figyelmeztető felhívás, ami mellesleg annak hangzásvilágára igaz is, mert a darab tényleg zseniálisan van hangszerelve.
Az általános, Brechtes aktualitás miatt izgalmas feladat a Jóembert keresünk színpadra állítása. Az eredeti műben három isten érkezik egy városba, hogy egyetlen jó embert találjanak, ez igen döcögősen megy, mert akit találnak (Eszenyi - Sen Te), az is egy prostituált, aki kénytelen álruhát ölteni, hogy eljátssza saját nagybátyját Sui Tát, aki aztán nem túl jó emberként egyengeti a lány sorsát. A prágai Nemzeti Színház rendezője és a Vígszínház direktorasszonya újrafordíttatta a művet (Térey Jánossal és Kovács Krisztával), és elhagyták a Szecsuáni jólélek címet. Ezzel kiemelik a darabot Kínából, és áthelyezik valahova a Nők a pult mögött és a Kisváros közé félúton, mindezt megspékelik harsány angol amerikai feliratokkal, és már kész is a sötét kisvárosból való elvágyódás tökéletes helyszíne, bárhol a világon.
Aztán jönnek a dróton rángatott marionettfigurák, az állandó eső és a sok füst, ami feltehetően Sen Te dohányboltjára utal, arra a boltra, amit az egykori prosti az istenektől a jóságáért cserébe adott pénzből vett. A sok füst el is viszi az első felvonást, az istenek hiába törékeny vándorok és csillogó tévés sztárok egyszerre, nem lehet súlyát érezni a jó ember keresésének. Pedig Telekes Péter és Fesztbaum Béla kitesznek magukért, néha már egész istenesek is, de Molnár Áront lehetetlen küldetés felruházni bármiféle isteni hatalommal. A darab a második részre azért nagyjából magára talál, felpörögnek az események, bár a didaktikus monologizálás nem szűnik, sőt, a dróton rángatott marionettfigurák mozgatásával még inkább előtérbe kerül, de hogy miért, az rejtély marad.
A második felvonásra jellemző fellendülés nagyban köszönhető Mészáros Máté Vangjának, aki vízárusként igazi köldökzsinór az istenek és az emberek között: futja saját – inkább ördögi – köreit, nyal ide, nyal oda, valami csak kisül majd belőle alapon, és persze nem jár sikerrel, de legalább a játéka rendesen fel van építve. A felesleges köröket futás az önmagát teljesen leépítő asztalos, Lin To szerepére is jellemző, de Eszenyi Sen Téje ezúttal elsöpri Gyuriska János (Lin To) próbálkozásait, aki inkább alájátszik a főnökének, semmint bemutatja egy nyomorult ember történetét. Lukács Sándornak viszont jutott jutalomjáték a darabban: mivel az összes női szerepet férfi játssza, Lukács Sin asszony képében hozza a Márkus László-i értelemben vett Mását, aki ugyan el nem vágyódik, de jól szeretne járni.
Érdekes a rendező közelítése, hogy minden női szerepet férfinak ad, de csak még jobban alátámasztja azt az elképzelést, miszerint egyedül Eszenyi Enikő, a nő a jó ember ezen a világon. Hát, ezzel azért lehet, hogy vitatkoznánk. Talán, ha a művésznő elmegy Prágába eljátszani ezt a szerepet, az embernek nem jutna eszébe, de a Szent István körúti épületben ezt egyszerűen nem lehet kikerülni. Eszenyi már eleve mint sérthetetlen Kleopátraként ül a színházán, de ahelyett, hogy a lehetőséget átadná más, fiatalabb tehetségeknek, inkább Madonnaként zabálja a mellette ráadásul húszévessé visszafiatalodó Lengyel Tamást (Szun). A színészi játéka pedig erős, amire szükség is van, hiszen a darabban a pilótának kell tönkretennie szegény, jó, kicsi Sen Tét. Tönkre is teszi, ahogy kell, hiszen Eszenyit olyan könnyű tönkretenni, Kaszás Attillának is milyen jól ment a Dühöngő ifjúságban. Szóval, csak a pénze kell a pilótának, így kicsinálja azt a Sen Tét, akit nem mellesleg őszintén, csillogó átéléssel játszik az az Eszenyi Enikő, aki már számtalan darabban játszott ugyanezzel az őszinte, csillogó átéléssel.
Nehéz elvonatkoztatni a feltételezéstől, miszerint Dočekal szerelmes Eszenyibe, ezért rendezte ennyire Enciközpontúra a darabot, amit viszont, kétségtelen tény, hogy megfelelő színésznő nélkül lehetetlen előállítani. Az amúgy sok-sok mondanivaló, ha volna is a darabban, eltörpül attól a felesleges dominanciától, ami lehet, hogy akarata ellenére, de árad a színésznőből. Mert persze, jó színésznő Eszenyi Enikő, de azért talán mást is ki lehetne próbálni, hátha más is átütő lenne a szerény Sen Téből vadállatias üzletemberré váló Sui Ta szerepében. Nem is kell messzire menni, ott vannak a Vígszínház társulatában: csak fel kéne kérni őket, biztosan nem sértődnének meg.
