Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az Ízek, imák, szerelmek című új Julia Roberts film kapcsán kérdeztük olvasóinkat, volt-e részük hasonlóan meghatározó utazási élményben. Adrienn rajongó típus, az általa nagyra tartott művészek szülő- és alkotóhelyeinek hangulatából szeret töltekezni, így arra vágyott, hogy azokra a macskakövekre léphessen, amelyeken Puccini indult meginni a délutáni kávéját. Galaxis útikalauz Puccini-rajongóknak.
Első Puccini-élményem még egészen apró gyerekként ért. Tosca nagyáriája magával rántott, felkavart, pedig egy mukkot se értettem belőle - így is épp elég volt ahhoz, hogy soha többé ne verekedjem ki magam Puccini bűvköréből. Amikor felmerült egy esetleges toszkán túra lehetősége, kapva kaptam az alkalmon. Ha esetleg bárki hasonló fejlövéssel küzd, és útnak indulna, jól fog jönni az alábbi kis útmutató - ami persze egy elborult Puccini-hívő élménybeszámolója is.
Kiindulópont: Pisa (fapados légitársaságnál kifejezetten olcsó úti cél)
Ár: 9000 forint + illeték a legolcsóbb, erre jön a csomagdíj és az egyéb flinc-flancok
Tipp: Jó előre foglalni, nem főszezonban
Lucca: A gyémántbánya
Az aprócska vasútállomás melletti turistainformációban szinte csukott szemmel rajzolja az útvonalat az alkalmazott Puccini szülőházáig, sejtem, nem én vagyok az első és az utolsó, aki ezt kérdezi tőle. Elindulok a grandiózus városfal irányába, ami vastag védvonal az óváros és a modern területek között. Mint megtudom, Lucca valaha Itália második legnagyobb városállama volt, talán innen a masszív körülbástyázás - ám a gazdagságot nem építőanyagban vagy pénzben mérném le a kisvárost illetően. Puccini mellett ugyanis (és ezt vegyétek szó szerint, nagyjából másfél utcányira) itt született Luici Boccherini, fuvolista pályafutásom egyik legádázabb megkeserítője, és Alfredo Catalani is. Míg utóbbira márványtábla emlékezik, a menüettgyárosról csak a városi térkép (biztos ők is tanultak hangszeren), mindenesetre egészen megdöbbentő, hogy párszáz lépésnyi távolságra ilyen elmék születnek egyetlen település határain belül. Igyekszem jó mélyeket szippantani az őszies légből, hátha rám is ragad valami a hely szelleméből.
Az egy négyzetméterre jutó géniuszok száma tehát igen magas, de lényegében minden Puccini körül forog. La Bohéme Vendégház, Turandot kávézó - szerencsére elkerültem a nyári operazarándokok áradatát, így nyugodtan bóklászhatok, kezemben a rosszul felrajzolt útvonallal - úgy tűnik, irodistánknak azért mégsem megy még ez csukott szemmel. Végül kikötök a megadott helyen, ám emléktábla sehol, így kezd gyanússá válni az ügy, egy kedves hölgy azonban betessékel, és elmagyarázza, hogy mivel a szülőházat érthetetlen okokból bezárta a városvezetés, ők (hogy kik, az rejtély) összeállítottak egy ingyenes kiállítást a zeneszerző tiszteletére.
A tárlat javarészt ősrégi kottákból és jelmeztervekből áll, néhol melléjük tűzve a színpadi produkcióról készült fotók is, amiken látható, hogyan valósult meg, ami a rajzon látható. Temérdek fotó, mulatságos, a Puccini-hisztériát idéző képeslapok (kedvencem a kisgyermekekkel ábrázolt Tosca), ám személyes tárgyaknak nyoma sincs. Arra tökéletesen jó, hogy egy atmoszférát teremtsen, de picit kevesebb annál, amire számítottam. A belső kertben elrejtve kicsinyke moziterem, ahol non-stop operavetítés folyik, a falakon Puccini-moziplakátok, a kiállítás talán legérdekesebb része.
A boltocskában (mert az persze mindenütt van) igazi ritkaságokat is kaphat az ember, ha megfelelő mennyiségű euróval rendelkezik: első kiadású librettóktól a Callas-életrajzon át a Tosca-tollig gyakorlatilag minden van, mint a búcsúban.
Ha a fene fenét eszik is, most már előkerítem azt a szülőházat, gondolom, és elindulok toronyiránt (mondjuk torony, az van bőven, a katedrális például egészen izgalmas építészeti bukfenc a maga aszimmetrikus bájával). Befordulok egy parányi térre, és ekkor végre megpillantom a fiatal Puccinit, már legalábbis bronz mását, és a sarkon ott a ház az emléktáblával, múzeum helyett táskaüzlettel. Egy pillanatra megdermedek: hát, itt a macskakő, itt vannak a téglák, ezek alatt az árkádok alatt indult sétára... Minden olyan valós és mégis valószerűtlen. A mámornak a szomszédból kiszűrődő veszekedés vet véget, úristen, itt ma is emberek laknak, élik a mindennapi életüket, én meg állok földbe gyökerezett lábbal, és azon gondolkozom, hogyan indulhat ki egy eldugott kis szegletéből a világnak egy olyan zseni, mint Puccini.
Megközelítés: Pisából vonattal (2,40 euró, kb. 20-25 perc) vagy busszal (ezt nem próbáltam)
Belépő: a kiállítás ingyenes, de mélyre rejtsük a pénztárcánkat a boltban, mert nagy a kísértés
Tipp: Egy kávé a Piazza San Michelén
Figyelem! A vonatra való felszállás előtt a megvásárolt menetjegyeket egy kis sárga kütyüvel érvényesíteni kell (a falakon lógnak), különben 40 eurós büntetést kapunk! (Velünk jófej volt a kalauz, de nem biztos, hogy ez tendenciózus.)
Torre Del Lago - A földi paradicsom
Ha létezik olyan, hogy Puccini-turizmus, feltétlenül ez a tenger és tó ölelésében, a hegyek lábánál fekvő városka viszi benne a prímet. Az utcákat Puccini-operákról és hősökről nevezték el, minden út a Villa Puccinihez vezet, a városnak a Puccini-tér a főütőere. A különleges klímájú településnél valóban nem is tudok alkalmasabbat elképzelni az alkotó magányhoz és a kikapcsolódáshoz, nem csodálom, hogy a Maestro nyári laknak indult háza végül állandó lakhellyé avanzsált.
Volt egy régi, kopott fotóm a Villa Pucciniről, kíváncsi voltam, ahhoz képest mennyit változott a környék. Rengeteget: a villa elé egy hatalmas teret építettek a sziklás part helyett, a kertbe ültetett, akkor még derékmagasságig érő pálma ma jó tízméteres monstrum, a növények buja összevisszasága pedig elrejti a kívülről szerény, belülről elképesztő gazdagsággal berendezett lakot. (Ez akkoriban jól jött volna Puccininek.) Miután végigcsodálom a tér körüli partszakaszt, megvannak a kötelező fotók az álló Puccini-szoborral (Luccában engedték, hogy leüljön), jöhet a körbevezetés a házban. (Mire idejut az ember, bármennyit megadna, csak végre bemehessen már.)
A bejutás mókás. Szó sincs folyamatos beengedésről: meghatározott időpontokban indul egy-egy turnus, addig mindenki szépen vár a kapu előtt, és gyönyörködik a tájban. Van miben: valószínűtlenül szép a tó és a hegylánc, bal felől a nyári Puccini Fesztivál gigantikus színpada (itt megdobban a szívem, kicsit sajnálom, hogy napokkal ezelőtt véget ért a rendezvény) és békésen totyogó kacsák, akiknek fogalmuk sincs, mit keres itt ez a sok tátott szájú, dúdolgató ember.
Egy szem külföldi vagyok a csoportban, amely kapunyitásra összeverődik, de szerencsére korrekt és profi audioguide is jár a turnushoz: tárgyról tárgyra elmagyarázza, mi micsoda, honnan van és ki látható a fotókon. Legalább ötször kellene végigmenni a házon ahhoz, hogy mindent jól szemügyre vehessen az ember, így csak a „hű” meg a Donizetti-féle „ah!” marad meg: a télikert színes üvegének impressziója, az art déco kandalló díszei, a Jeritza- és Lehár-fotók (itt azért kihúztam magam, na), a Maestro kalapjai és fegyvergyűjteménye, az esetenként riasztó módon kitömött állatok és a trófeák. Az az érzésem, hogy bármelyik pillanatban utat kér magának közöttünk a szerző, odaül a zongora mögé, és a speciális alakú, neki faragott íróasztalon lejegyzi a Turandot eredeti, általa megálmodott végét.
Közben halkan áriák szólnak, zümmögnek az audioguide-ok, míg végül elérkezünk a családi kápolnába, ahol csend borul ránk, és a szótlan emberek lélegzete el-elakad. Zöld márvány síremlék alatt ott fekszik maga Puccini.
A meghatottság percei után ismét egy bolt következik, amelynek szuvenír-kínálatát az isztambuli Nagy Bazár is megirigyelhetné, és érdekes módon itt, utólag kérik el, igen elegáns módon a jegyárakat. Őszintén szólva, örülnék, ha pár percet még a kertben tölthetnék, ám határozottan kiterelnek bennünket, nehogy valamelyikünknek eszébe jusson hibiszkuszt lopni.
Megközelítés: Luccából, vonattal (2,40 euró, kb. 20 perc)
Belépő: 7 euró a felnőttjegy, a kijáratnál kérik, és benne van az audioguide is
Tipp: A tér elején álló fagyizóban isteni az eperfagyi - közben érdemes elámulni a dedikált fotókon a falon: itt nyal az operavilág krémje!
Viareggio - A megelevenedett képeslap
Az összes helyszín közül Viareggio érdekelt a legkevésbé, bevallom. Egyrészt sokkal kisebb szerepet játszott Puccini életében, mint az előző két település, másrészt mire ideértem, már annyira elteltem élményekkel, hogy alig pár órát töltöttem a városban - és ezzel el is követtem nyaralásom legbosszantóbb hibáját. Egy lekésett vonat miatt ugyanis csak a városközpont és a strand megtekintése (jó, némi strandolás) jöhetett szóba, a hírek szerint felújítás alatt álló Puccini-házra egyszerűen nem maradt idő. Aki azonban Puccini-túrát tervez, annak hadd álljék itt tanulságul esetem, és hadd figyelmeztessek mindenkit: Viareggiót egész egyszerűen önmagunk elleni bűn kihagyni.
Lélegzetelállító art déco sétánya önmagában is lebilincselő, ám a tengerpart már-már gyanúsan gyönyörű. A csíkos napernyők alatt az ember úgy érzi magát, mint egy Hollywood aranykorabeli film monumentális díszletei között: a partot és a várost még csak-csak felfogja az agy, ám a háttérben magasodó hegyek már tuti egy másik film díszletei...A strand fölött ma is áll a századelős óra, emiatt, még ha a pontos időt is mutatja, végig az volt a benyomásom, hogy időutazáson veszek részt. Itt eltökéltem: visszatérek - és akkor folytatom majd Puccini-zarándokutamat is.
Megközelítés: Torre Del Lagóból, vonattal (2,40 euró, kb 10-15 perc)
Tipp: Naplemente a szabadstrandon. Örök élmény. Még akkor is, ha a napernyőknek borsos áruk van.
Firenze - Édes kis semmiségek
Több könyv oldalain át tudnék áradozni Firenze kulturális értékeiről, ám most csak a zenei illetőségű, meglepetésszerűen felfedezett apróságokra szorítkoznék, amelyek méltó lezárásai voltak élménydús Puccini-túrámnak. (Miközben semmi zenei programot nem szerveztem Firenzében.)
A Boboli-kert, a Pitti Palota mögött elnyúló paradicsomi szépségű pagony az egyik legjobb dolog a carbonara-evésen kívül, amit az ember Firenzében az érzékeivel tehet, bár javaslom, szerelkezzen fel szúnyogriasztóval, mert talján szárnyas barátaink nem viccelnek. A belépőjegy feljogosít a Kosztümmúzeumba való belépésre is, ahol Toledói Eleonóra ruháitól egészen a kilencvenes évekbeli híres kreációkig rengeteg emlékezetes ruha megtekinthető - köztük Renata Tebaldi egyik fellépőruhája is. (Callas-párti létemre megérintett a dolog kissé, kérem, ne mondják el senkinek.)
Ha pedig valaki nem a palota felől közelít a kerthez, az oldalsó bejárattal szemközt Dallapiccola házát fedezheti fel - az olaszok szerencsére igen lelkesek az emléktáblák kiosztását illetően.
Belépő: 10 euró (a Boboli-kertbe és a belső múzeumokba is érvényes)
Jó utat kívánok!
Csepelyi Adrienn
