Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A szájhigiénia kifinomultabb módjának elterjedését megelőzően a fogak elvesztése sokkal hamarabb problémává vált, mint manapság – a megoldás pedig a halottak szájában rejtőzött…
A manapság készített fogpótlások legtöbbjénél nehéz lenne megállapítani, hogy igazi vagy fogtechnikus műhelyében készült fogat látunk felcsillanni mosolygás közben, ám ez természetesen nem mindig volt így. Mielőtt megszülethettek volna a koronák, az implantátumok és a modern protézisek, a fogpótlásnak egy módja volt: valaki másnak a szájából fogat szerezni.
Kriptából származik az első ismert protézis
Az olaszországi Luccában végzett ásatások eredménye szerint már a reneszánsz korban, a 14–17. század között használtak olyan protéziseket, amelyeket fémből, illetve elhunytak szájából eltávolított fogakból készítettek. A tehetős Guingi család kriptájának feltárásakor bukkantak a kutatók egy teljes alsó fogpótlásra:
a rögzítésért felelős fémívet arany, ezüst és réz elegyéből készítettek, és összesen öt fogat helyeztek el rajta.
Azok mérete és alakja miatt valószínűsíthető, hogy különböző emberektől származtak: a fémrögzítés miatt zöldes elszíneződés található rajtuk, a használatot pedig az is bizonyítja, hogy a beépített fogak fogkövesek. Mindez azt jelzi, hogy a régi korok emberei igyekeztek a fogvesztést utólag orvosolni – az viszont garantált, hogy ezek a protézisek nem nyújtottak túlzottan kényelmes viseletet.
Már az egyiptomiak is pótoltak fogat
A régi fogtechnikusok, vagyis inkább azok elődjei állati és emberi fogakkal, csonttal és egyéb anyagokkal is kísérleteztek: a majáknál kövek és csont volt a fogpótlás módja, az emberi fogak újrafelhasználását pedig már Egyiptomban is gyakorolták időszámításunk előtt 1500 évvel. A fogakat arannyal fogatták össze, a módszert pedig az etruszkok is átvették tőlük.
Ezekről a módszerekről leginkább leírásokból értesülhettünk egészen addig, amíg a luccai feltárás meg nem mutatta, hogyan is festettek ezek a korai protézisek. A módszer azonban sokáig nem tudott jelentősen kifinomultabbá válni: még az 1800-as években is csak ilyen módszerrel sikerült fogat pótolni.
Pénzért adták el a szegények a fogaikat
Igény pedig volt a protézisekre: az emberek egyre több cukrot fogyasztottak, kiváltképp az elit tagjai. A nemesek fogai szó szerint kirothadtak, amit ők nem akartak elfogadni, ezért a kihullott fogak helyére újakat vettek maguknak. Ékszerészek, kovácsok, vegyészek és parókakészítők is megérezték a fogpótlásban rejlő lehetőségeket, és igyekeztek segíteni az édességről való lemondás helyett a problémát pénzzel megoldani szándékozó arisztokráciának.
A jelenség egészen az olyan bizarr hirdetésekig vezetett, melyekben az arisztokraták pontos igényeit megoldani kívánó szakemberek például első fogakat kerestek.
A szegények számára a megélhetés egyik forrásává válhatott, ha eladták fogaikat – de nem véletlen, hogy a brit „fogtechnikusok” külföldi fogat kerestek sok esetben. Olyan, pótlásra kínált példányokra vadásztak, amelyet még nem tett tönkre a cukor…
A halottak jelentettek jó lehetőséget
A kihúzott fogakat elefántcsont alapra helyezték, és így tették a vásárló szájába – ha nem volt lehetőség valódi fogat szerezni, akkor magát a fogat is elefántcsontból faragták ki. Az elefántcsont-pótlás ára meglehetősen borsos volt, és mivel gazdáik ezek után sem éltek egészégesen, valószínűleg nem is tartottak sokáig, könnyen kiestek, és továbbra is kényelmetlenek voltak.
Az emberi fogakra továbbra is nagy volt ugyanakkor a kereslet: így aztán, amikor a waterlooi csatában orosz, francia és porosz holttestek hevertek halomban, a hullarablóknak talán nem is annyira a fegyverek vagy az esetleges pénz, hanem a fogak jelentettek nagy vonzerőt. Rajtuk kívül a helyi lakosok és a túlélő katonák is igyekeztek élni a lehetőséggel:
a halottak fogát azért húzták ki, hogy az élők hasznot húzhassanak belőlük.
A fogakat összeválogatták és felfűzték, hogy úgy tűnjön: egy embertől származtak. A fogtechnikusok megvásárlás után kifőzték és méretre vágták azokat. Rágófogat ritkán távolítottak el, de csak azért, mert az nagyon macerás volt.
A 19. század aztán fokozatosan véget vetett a bizarr gyakorlatnak: megjelentek az első porcelánfogak, a fogorvosi képesítés és az egyre jobb fogtisztító anyagok. A 20. század hozta meg a valódi áttörést a fluoridos fogkrémekkel: mostanra már csak elszörnyedést keltene az, ha valaki emberi foggal pótoltatná sajátját, holott ez egykor teljesen természetes gyakorlat volt.
