Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mire emlékszel babakorodból? Valószínűleg semmire. Mi sem. De ez miért lehet? Hiszen a babák képesek emlékezni, csak egészen máshogy, mint a felnőttek.
A legtöbb felnőtt nem emlékszik semmire a 2-3 éves kora előtti időkből. Az önéletrajzi emlékek gyakran magukban foglalják az idő múlásának érzését is, amelyet a babák csak sokkal később tudnak érzékelni. Bármely emlék, amelyre állítólag 2 vagy 3 éves korunk előtt emlékszünk, lehet, hogy valaki másnak az eseményről szóló elbeszélése alapján jött létre, és azt hisszük a saját emlékünknek.
Gyermekkori amnézia
Az első valódi emlékek körülbelül 2-3 éves kor körül keletkeznek, ezek leginkább önéletrajzi emlékek, amik veled történtek meg akkor.
Általában valamilyen fontos, alapvetően érzelmi eseményhez kötődnek. Senki sem emlékszik igazán semmire azelőttről – ezt a jelenséget a pszichológusok gyermekkori amnéziának nevezik. De miért esünk át ezen, miért nem emlékszünk semmire korábbról?
Nem tudjuk biztosan, de rengeteg elmélet létezik erre vonatkozólag. Az egyik régebbi elmélet szerint a csecsemők egyáltalán nem képesek emlékeket kialakítani. Ma már tudjuk, hogy ez nem igaz. Természetesen a csecsemők is emlékeznek dolgokra. A születésük után néhány órával már képesek megjegyezni anyjuk arcát. A legtöbb szülő tudja, hogy a babája emlékszik rá. 2-3 hónapos korukra a babák már mosolyognak a számukra ismerős arcokra, ami azt mutatja, hogy felismerik, és emlékeznek azokra, akik fontos szerepet töltenek be az életükben.
Annak tanulmányozására, hogy mire emlékeznek, a Rutgers Egyetem kutatója, Carolyn Rovee-Collier egy 6 hónaposnál fiatalabb csecsemők számára alkalmas, szórakoztató és okos, játékos tesztet dolgozott ki.
A feladathoz a csecsemőket a hátukon fekve helyezte egy kiságyba, amely fölött egy mozgóka lógott. Erről több játék csüngött le, amelyeket úgy terveztek, hogy lekössék a figyelmet. Miközben a csecsemők ott feküdtek, mérte, hogy mennyit rugdalnak a lábukkal maguktól. Ezután a csecsemő lábáról egy zsinórt kötött a mozgóka végére, így minden egyes alkalommal, amikor a baba rúgott, az fel-le pattogott. Hamar megfigyelte, hogy
már az egészen kicsi csecsemők is megtanulták, hogy a rúgásuk következményeképpen mozdul meg a föléjük lógatott játék.
Onnantól, hogy ez a felismerés megtörtént, a babák nagyon sokat rugdostak – sokkal többet, mint azelőtt, hogy a játék a lábukhoz lett volna kötve –, ami azt mutatja, hogy megtanulták a kapcsolatot a rugdosás és a függő gyerekjáték mozgása között. Emlékeztek rá.
Rovee-Colliert azonban nem annyira az érdekelte, hogy a csecsemők megtanulták-e, hogy a mobiljáték mozogni tud a rúgásuktól, sokkal inkább arra volt kíváncsi, hogy egy-két nappal később is emlékeznek-e arra, hogy a mobiljáték mozogni tud.
Azt találta, hogy már a 2 hónapos csecsemők is emlékeztek arra, amit megtanultak, és amint újra meglátták a mobilt, ismét rúgni kezdtek, még így, egy-két nap elteltével is, tehát emlékezetük tartósnak bizonyult.
A legfiatalabb babák esetében ez csak néhány nap, de ahogy idősödnek, egyre hosszabb ideig képesek emlékezni dolgokra. Ez arra utal, hogy a csecsemők igenis már korán képesek emlékeket kialakítani. Tehát nem az emlékek kialakításának képtelensége az, ami megakadályoz minket abban, hogy emlékezzünk a csecsemőkorunkból származó dolgokra.
Önéletrajzi jellegű emlékezet
Fontos, hogy a játékos rugdalással kapcsolatos tesztben vizsgált memóriatípus különbözik azoktól az emlékektől, amelyekre megpróbálunk visszaemlékezni a múltunkból. Az arra való emlékezést, hogy rugdosással mozgatni lehet a felfüggesztett játékokat, procedurális emlékezetnek nevezzük, ez az a fajta emlékezet, amikor arra emlékszünk, hogyan működik valami.
Az önéletrajzi emlékek azonban különböznek a procedurális emlékektől vagy akár a szemantikai emlékektől, amelyek tényekből állnak, vagy olyan dolgokból, mint szavak, számok vagy konkrét adatok, tények. Az önéletrajzi emlékek gyakran magukban foglalják az idő múlásának érzését, amire a babák csak sokkal később tudnak gondolni. Az önéletrajzi emlékekhez szükség van az éntudatra is, vagyis arra a képességre, hogy reflektáljunk önmagunkra és a saját viselkedésünkre másokkal kapcsolatban.
Ez a képesség körülbelül 18 hónapos korig nem is kezd kialakulni. Nagyjából 12–18 hónapos koruk előtt a babák még csak nem is képesek nyelvi információk tárolására.
El tudod képzelni, hogy megpróbálsz visszaemlékezni egy saját magadról szóló történetre anélkül, hogy képes lennél a nyelvhasználatra? Valami ilyesmit élnek át ők is.
Végül, agyunknak az emlékek tárolásáért felelős része – amit hippokampusznak nevezünk – nem fejlődik még ki teljesen a csecsemőkorban. E tényezők bármelyike magyarázatot adhat arra, hogy miért okoz gondot az önéletrajzi emlékek létrehozása vagy felidézése 2-3 éves korunk előtt.
Azt azonban tudjuk, hogy minden olyan emlék, amelyre állítólag 2 vagy 3 éves korunk előtt emlékszünk, vagy azt hisszük, hogy emlékszünk rá, lehet, hogy csak valaki más által elmesélt esemény alapján jött létre.
Még az is lehetséges, hogy a saját első emlékeid egyes részei valósak, míg a többi emlék anyukád meséiből épült fel arról a napról, ami benned élénken él – ezt lehetetlen biztosan megmondani.
Az emlékek nem mindig pontos másolatai azon dolgoknak, melyek valójában történnek velünk, idővel újra felépíthetők és rekonstruálhatóak is. Akár többször. És ha ezt a szempontot nézzük, nem szabad elmenni a gyerekek élénk fantáziaképessége mellett. Valójában a gyerekek különösen érzékenyek a szuggesztióra, amikor felidéznek egy-egy eseményt.
A gyerekek nem szeretik a valóságot?
Stephen Ceci és munkatársai e területen végzett klasszikus kutatásukban azt vizsgálták, hogy mennyire megbízhatóak az óvodáskorú gyermekek emlékei.
Ennek kutatására az egyik vizsgálatban óvodáskorú gyerekeknek meséltek egy Sam Stone nevű ügyetlen srácról, aki több vicces és kínos szituációba keveredett. Nem sokkal később egy Sam Stone nevű igazi férfi látogatott el az osztályukba, aki nem csinált semmi különöset, és egész idő alatt csak csendben ült a sarokban.
Később a gyerekeket megkérdezték Sam Stone látogatásáról az osztályteremben, és arról, hogy mit tapasztaltak vele kapcsolatban. Ceci úgy találta, hogy az óvodáskorú gyerekek hangzatos meséket találtak ki azokról a butaságokról, amelyeket Stone csinált, amikor meglátogatta az osztálytermet – ezek közül természetesen egyik sem volt igaz.
Ehhez hozzájárul még, hogy a félrevezető kérdések feltevése is eltúlozta a gyermekek válaszait, ahogyan a kérdések ismételt feltevése szintén.
A szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy a gyermekek emlékei, különösen az óvodáskorban, meglehetősen képlékenyek és fogékonyak a ferdítésre.
Bár a fiatalabb gyermekek lehetnek a legérzékenyebbek a nem valós emlékek létrehozására, ettől még az idősebb gyermekek és felnőttek is megteszik ezt.
Másfajta emlékek
Tehát, bár mi nem sok mindenre emlékszünk a csecsemőkorunkból, a csecsemők a tévhitekkel ellentétben, képesek emlékeket alkotni, csak nem feltétlenül önéletrajzi jellegűeket.
Emlékeink még idősebb korunkban sem úgy kerülnek az agyunkba, mint a videóklipek; elhalványulhatnak (és idővel meg is kopnak), hajlamosak a változásokra, különösen igaz ez akkor, ha ezeket az emlékeket megosztjuk másokkal, akik esetleg más szemszögből mesélik el őket.
Így ha többre szeretnél emlékezni babakorodból, a legjobb, amit tehetsz, hogy a szeretteiddel beszélgetsz ezekről, hátha közben tényleg felvillan benned is egy csecsemőkori emlék, amit pont az a beszélgetés hív majd elő.
