Svájcról először mindenki a csokira, az órára és, igen, a hegyekre asszociál. Jogosan. Ebben az országban számos olyan hely van, ahol rácsodálkozhatunk a különböző természeti vagy éppen ember alkotta szépségekre.
Bár a reneszánszt a művészeti ágak jelentős részében az ókori, klasszikus emlékek felé való fordulás jellemezte, a zenével kapcsolatban nem volt olyan könnyű dolguk a fennmaradt emlékek hiánya miatt a korszak művészeinek. Számos szabályt kellett ráadásul betartaniuk az egyházi tiltások miatt.
Ha lehetőségünk lenne egy többdimenziós élőlénynyomtató masinával megalkotni a magyar ember romantikus, idealizált archetípusát, akkor a gépből a különféle tulajdonságok betáplálása után nagy valószínűség szerint egy Sándor Móricra kísértetiesen hasonló figura pattanna ki, és húzná maga után a lovát is.
Valaha irtóztak ettől a hangtól a zeneszerzők, ma már gyakran hallhatjuk nemcsak zenében, de a szirénák, riasztók „dallamaiban” is. Valóban disszonáns, baljós hangköz a tritónusz, de valójában persze semmi köze az ördöghöz.
A rockzene rajongói 27-es klubnak nevezik azoknak a kivételesen tehetséges zenészeknek a névsorát, akiket hírnevük csúcsán, 27. életévükben ragadott el a halál. Az illusztris társaság, melybe Jimi Hendrix, Janis Joplin és Kurt Cobain is tartoznak, alapító tagjaként Robert Johnsont, minden idők talán legkiválóbb bluesgitárosát tisztelhetjük, akinek életét és hirtelen, tragikus halálát egyaránt rejtélyek és legendák övezik – vajon a Mississippi-delta zsenije tényleg eladta lelkét az ördögnek a tehetségért cserébe?
Nem szabad az ördögöt a falra festeni – tartja a jó tanács, olykor még azt is hozzátéve: mert megjelenik. De vajon honnan ered ez a kicsit tréfás intelem?
Azt mindenki tudja, hogy a sátán a gonosz maga, minden rossz és bűn megtestesítője, akinek birodalma a pokol. De mi van, ha ő nem is akart volna odakerülni, és pont ugyanolyan fogoly benne, mint az elkárhozott lelkek?
