Agyunk előszeretettel trükközik velünk, mert így energiát spórol, vagy megóv bennünket bizonyos kényelmetlenségtől. Ismerj meg néhány kognitív torzítást, amely szinte mindennap megvezeti a gondolkodásodat.
Nap mint nap döntések sorát hozzuk meg. Vannak közöttük kisebbek (például, hogy mit reggelizzünk) és nagyobbak is (például, elfogadjuk-e azt az állásajánlatot, amit kaptunk). Ezek mindegyikét befolyásolják a lehetőségeink, a külső körülmények, mások véleménye, korábbi tapasztalataink, de leginkább saját elménk korlátai. Mutatunk 4 döntési csapdát, amibe mindenki beleesett már, és azt is, hogyan lehet belőlük kimászni.
Biztos azt gondolta rólam, milyen ügyefogyott, idióta, tájékozatlan stb. vagyok – gyakran ilyen gondolatok emésztenek minket, miután új emberekkel találkoztunk. Lehet, hogy eleve szorongtunk a helyzettől, sutábban viselkedtünk, nem sikerült olyan jól az a poén, amit bevállaltunk, aztán fél délután azon rágódunk, vajon milyen benyomás alakult ki rólunk. Ezek a félelmek nemcsak a felnőttekre jellemzők, hanem a gyerekekre is. Új kutatás járt utána, mennyire korán kezdődnek.
Talán te is hallottál már a varázslatos 5:1 arányról. A népszerű párterapeuta, John Gottman által hangoztatott szabály szerint a jól működő kapcsolatok nyitja, hogy minden egyes negatív interakcióra jusson legalább öt pozitív. Miért ez az eltolódás? Azért, mert az elménk arra van előhuzalozva, hogy a negatív irányba torzítson. Annak, hogy hajlamosak vagyunk a rosszra összpontosítani és azt felnagyítani, megvan az az előnye, hogy érzékenyek leszünk a veszély jelzéseire. Míg ez a beállítódás nagyon hasznos az állati vagy emberi ragadozókkal szemben, addig olyan helyzetekben is kritikussá tehet minket, amikor nem kéne annak lennünk. Hogyan érjük el, hogy a problémák ne takarják ki előlünk a jó dolgokat?
Talán te is hallottál már a kognitív viselkedésterápiáról. Ez egy nagyon hatékony módszer, amely egyaránt kedvelt a kliensek és a szakemberek körében is. Az irányzat egyik alapvetése, hogy a gondolataink, az érzelmeink, a viselkedésünk és a testi reakcióink összefüggnek egymással. Ezért ha képesek vagyunk a rendszer egyik elemét – jelen esetben a diszfunkcionális hiedelmeinket – felismerni, azonosítani, majd átalakítani, az hatni fog a rendszer többi elemére is, azaz jobban lehetünk tőle.
Talán csak kívánjuk. Tegyük fel, hogy választanod kell aközül, hogy soha többet nem cigizel, egy korty alkoholt sem fogsz inni a hátralévő életedben, vagy a kávézásról mondasz le örök időkre. Persze ideális esetben mindhárom egészségkárosító szokással fel kéne hagynunk. Ha ennek ellenére mégis lefuttatjuk magunkban ezt a gondolatkísérletet, akkor talán a koffein mellett tartanánk ki a legtöbben. Azt mondanánk, hogy imádjuk a kávé ízét, illatát. De biztosan így van ez? Egy új kutatás szerint lehet, hogy csak a sóvárgás beszélne belőlünk.
Akkor lesz jó az életünk, ha nem történnek benne rossz dolgok, ha nincsenek negatív érzéseink, ha nem gondolunk rosszra. Logikus. De vajon igaz is? Pszicholológus szakértőink válaszából kiderül, hogy a lelkünk azért korántsem működik ilyen egyszerűen.
Állnak az emberek a buszon, a villamoson, a metrón, és méregetik egymást, ki lehet köztük vírushordozó. Bemész a boltba, valaki tüsszent egy nagyot, mások csupasz kézzel nyúlnak a zsemléért. Találkozol egy baráttal, rokonnal, munkatárssal, s rögtön azon kezdesz gondolkodni, vajon ki mindenkivel kerülhetett kapcsolatba az elmúlt napokban. Természetes, hogy egy világjárvány ennyire gyanakvóvá tesz minket? Mit lehet tenni, hogy ne a hibáztatás legyen a zsigeri reakciónk, amikor mások óvatlannak tűnő viselkedésével szembesülünk?
Életünk során elkövetett hibáink még sokáig ott ólálkodhatnak körülöttünk, hogy egy arra alkalmas pillanatban lecsapjanak a lelki jóllétünkre. Próbálunk elaludni, és hirtelen nem tudunk másra gondolni, mint a legnagyobb baklövéseinkre. Elméletben persze a rájuk való emlékezés kiemelt jelentőséggel bír, hiszen segíthet minket abban, hogy a jövőben elkerüljük őket. De csak akkor, ha képesek vagyunk okulni belőlük.
Egy nap Elton Mayo és csapata izgalmas megbízást kapott egy elektronikai vállalattól: azt kellett kideríteniük, hogy milyen kapcsolat van a munkakörnyezet és a termelékenység között. A kutatók ellepték a gyárat, és variálni kezdték a fényviszonyokat, a fűtést, a szünetek időzítését, a munkanap hosszát. Meglepő módon azt tapasztalták, hogy a dolgozók teljesítménye minden változás hatására emelkedett. Hogy lehet ez?
Mindig lesznek olyan diákok (és munkatársak), akik rendszeresen elkésnek, sokat hiányoznak, nem készítik el a határidős feladatokat. Sok tanár ilyenkor rögtön azt kérdezi: miért nem veszik komolyan az órámat, miért ilyen lusták? Ha így reagálunk, rejtve maradnak azok a sokszor láthatatlan tényezők, amik akadályozzák az embereket a cselekvésben. Pedig ezek felismerése jelenthetné az első lépést a változáshoz.
Történt már veled olyan, hogy egy ártatlannak hitt megjegyzésedet, poénodat, véleményedet rasszistának tartották mások? Ilyenkor a legtöbb ember reflexből védekező üzemmódba kapcsol: az én viselkedésem nem lehet előítéletes, hiszen jók a szándékaim, ismerek érintetteket, magam is egy kisebbségi csoporthoz tartozom. Ezek a mentségek azonban megnehezítik, hogy felmérjük a viselkedésünk valódi hatását. Miért csináljuk ezt?
