2002-ben Delroy Paulhus és Kevin M. Williams pszichológusok azonosították a személyiségtípusok trióját, amiket általában kórosnak ismernek el, de mégsem felelnek meg a személyiségzavar vagy a klinikai zavarok szigorú kritériumainak.
A narcisztikus főnök pokollá teheti beosztottjai életét – de hogyan ismerheted fel időben az intő jeleket?
A poszttraumásstressz-szindróma (PTSD) kapcsán általában olyan tünetekről beszélünk, amik egy korábbi traumatikus eseményre adott válaszként jelentkeznek. Ilyen lehet a szorongás, emlékbetörések, tartós rossz hangulat, levertség, alvászavarok, eltompulás, vagy épp ellenkezőleg: a felfokozott állapot, a tehetetlenség, az önvád vagy akár a düh érzése.
A „narcisztikus” az utóbbi évek egyik leggyakoribb laikus diagnózisa lett. Így hivatkozunk a maguk érdekeit másoké elé helyező, grandiózus, empátiára nem, vagy alig képes emberekre. Sőt lassan mindenkire, aki fájdalmat okoz nekünk. Mindeközben viszont elfelejtjük, hogy bizonyos mennyiségű önszeretet szükségszerű és teljesen normális, és azt is, hogy a patológiás narcizmus súlyos személyiségzavar, ami messze nemcsak az érintett környezetére, de a személyiségzavarral küzdő emberre is óriási teherként nehezedik.
Meglepően sokan vélik úgy, hogy a mai gyerekeket elkényeztetjük. Nincs háború, sem éhezés, sem gyerekmunka (legalábbis hazánkban), nem kell segíteniük a tanyán, válogathatnak a ruhák között, nem szabad verni, szidni őket, és még a tanárnak is visszaszólhatnak. Sok felnőtt azonban csak addig fél, hogy kis önimádót nevel, amíg meg nem ismerkedik az önértékelés és a narcizmus közti nagyon lényeges különbséggel.
A narcisztikus személyek manipulációs taktikái nagyban hasonlítanak egy dackorszakát élő gyerek viselkedéséhez – nem véletlenül.
Hófehérke mostoháját gonosznak könyveltük el gyerekkorunkban, és azóta sem változott a róla alkotott képünk. Ugyanilyen könnyen a környezetünkben élőket is hajlamosak vagyunk önzőnek, nagyképűnek vagy narcisztikusnak bélyegezni – anélkül, hogy egyáltalán meg akarnánk érteni, miért lettek olyanok, amilyenek.
Ne dőljön be, ha azt hallja, „sajnálom, megígérem, hogy megváltozom”.
Oké, pont te nyilván tökéletesen használod ezeket a fogalmakat, de jó tudni, hogy mások mit rontanak el. A szerkesztőség négy pszichológus szakértőjét kértük fel, hogy tegyenek rendet a fejekben.
Ha szeret valaki pszichológiai témájú cikkeket olvasni, akkor manapság a kedvenc és/vagy leggyakrabban olvasott szava lehet a narcisztikus. Ha a sikeres életről keresgél könyveket, akkor meg az önbizalom fog sűrűn szembejönni. De nincs átfedés a kettő között? Nem az van, hogy túltoltuk az önbizalomra nevelést, és itt állunk sok ifjú narcisztikussal?
Mind baráti, szakmai vagy párkapcsolatban is előfordul, hogy úgy érzed, nem az arra érdemes emberrel kezdtél. A másik fél már nem kezel téged megfelelően, kihasznál, nem tisztel. Sokszor nem vesszük észre az intő jeleket, holott ott vannak az orrunk előtt.
Ki szerethet olyan zenét, amiben szegecses bőrszerkót viselő előadók éktelenül hörögnek, miközben végtelennek tűnő gitárszólókkal tépázzák az emberek idegeit? A kérdésben megnyilvánuló előítélet tovább gyűrűzik, amikor a heavy metal és a keményebb rock műfajok rajongóiról egyenesen azt gondolják, hogy bizonyára defektesek, labilisak, agresszívak. Ma már pszichológiai kutatások igazolják, mennyire téves ez a feltételezés.
