Vasárnaponként beizzítjuk képzeletbeli időgépünket és visszaruccanunk a középkorba, hogy többet megtudjunk arról, milyen volt az élet valójában annak idején Európában. A mai részben kiderül, milyen betegségekkel kellett megküzdeniük eleinknek egy olyan korban, amikor az orvostudomány még igencsak gyerekcipőben járt.
Bár az orvoslás az emberiség történelmének kezdete óta velünk van, az intézményes gyógyítás csak jóval később terjedt el. A betegápolást, ami nem különült el a szegények és öregek gondozásától sokáig a szerzetesrendek és lovagrendek végezték Európában.
„Személyes felelősségemnek éreztem, hogy a hozzánk érkező felajánlásokat azokkal is megosszam, akik még inkább rászorulnak” – mondja dr. Ficzere Andrea orvos, a Fogjunk össze kezdeményezés megálmodója. Andrea még a járvány elején hozott létre többedmagával egy weboldalt, amelyen keresztül koordinálták az egészségügyi dolgozóknak szánt adományokat. Hova fejlődött a projekt? Milyen sikereket értek el eddig, és hol tartanak most? Mire lenne szüksége azoknak, akik ma is a frontvonalban küzdenek mindannyiunk egészségéért? Interjú a kórházak sokszor láthatatlan, de annál fontosabb munkatársairól, veszteségekről, megerősödésről és a krízis nem várt pozitív hozadékairól.
Aki átesett már a koronavíruson, vagy csak az oltás miatt megérezte, milyen lehet ez, az tudja, hogy a szexuális késztetés igencsak felülre kerül a Maslow-piramisban. Ettől azonban még érdemes foglalkozni a kérdéssel: szabad-e nemi életet élni betegen, s mi a helyzet a gyógyultak képességeivel?
A holokauszt során a zsidóságot borzasztó járványügyi helyzet is sújtotta: a tragikus higiénés állapotok megállíthatatlan pusztítást végeztek a megbélyegzettek körében. A koncentrációs táborokban és gettókban, például a budapestiben is, két szörnyű betegség, a hastífusz és a tetvek által terjesztett, magas lázzal járó flekktífusz (kiütéses tífusz) tizedelte a rabokat.
Én a szerencsésebbek közé tartozom. Sok mindent meg tudok tenni a vírushelyzet közepette online is, amit korábban offline végeztem. Csak a múlt héten részt vettem munkahelyi értekezleten, baráti találkozókon, tanítottam, ruhát és ételt rendeltem, sőt még színházban is voltam a nappalim kanapéjáról. Persze ez nem az igazi, persze van hiányérzetem. Ugyanakkor sokan élnek Magyarországon olyanok, akiknek nincs internetünk, vagy nem boldogulnak a technológiával. Közéjük tartozik az idős emberek többsége. Az én nagymamám, de lehet, hogy a te nagyszüleid, szüleid is. Ők nem fognak online terápiába menni, a közösségi médiában ventillálni vagy mentális egészségről szóló cikkeket olvasni a neten. Most is te vagy az, aki ideáig jutott ebben a bevezetőben, és te vagy az is, aki rengeteget segíthetsz nekik. Egy régi módszerről szóló új kutatás ad ötletet, hogyan.
A koronavírus ellenére a ma világára talán még mindig az az alapgondolat jellemző, hogy legyünk nagyok. Ha nagy vagy, sikeres, híres és népszerű, akkor majd boldog leszel. Pál Feri atya szerint azonban ez inkább nincs így, mint így van. Mégpedig azért nincs így, mert az ember kicsi – még azok is, akik önmagukat nagynak tartják. Azért kicsi mindenki, mert mindenki véges, esendő, mulandó. Mindannyian meg fogunk halni, és még el is fognak felejteni minket. A kérdés az, hogy hogyan lehetünk akkor jól? Hogyan élhetünk tartalmas életet? A kicsi ember nagy lehetőségéről, a múlt erőforrásként való felhasználásáról és a szabadon alakítható jövőről beszélt Feri atya a Három Királyfi, Három Királylány rendezvényén. Beszámoló.
Szinte minden szülő félti a gyerekét ebben megváltozott helyzetben, a sokféle információ közül pedig nehéz kihámozni azt, ami valódi és hiteles forrásból származik. Épp ezért kérdeztük a koronavírus gyerekeket érintő részéről és a PCR-tesztről dr. Márkus Dávid Életmentő érdemérmes mentőorvost és elsősegély-oktatót.
Több mint egy éve tombol világszerte a Covid-19-vírusjárvány, amely mindannyiunk életét alaposan felforgatta, azonban korántsem ez volt az emberiséget sújtó legsúlyosabb pandémia. Videón hasonlították össze a történelem eddigi legdurvább járványait.
Mára szinte elfeledkeztünk róla, de 1901-től a második világháború kitöréséig múzeummal igyekeztek a járványok ellen küzdeni és elősegíteni az általános higiéniai szokások fejlődését.
A Covid-19-járványt megjelenése óta több fórumon és sokan (laikusok, orvosok, a történelem jó ismerői) hasonlítják össze az 1918–1919-es spanyolnátha-pandémiával. Nem véletlenül. Szerencsére nem gyakoriak a milliók életét követelő és az egész bolygóra kiterjedő világjárványok, így adja magát, hogy a jelenlegit a legutóbbi hasonlóan terjedő és részben azonos tünetekkel járó járvánnyal hasonlítsuk össze.
„Embertelenül rossz érzés, amikor egymás után tolják be a fulladó betegeket, és neked kell eldönteni, melyiküknek rosszabb a helyzete. Mindegyik nehezen kap levegőt, és te mindegyiknek azonnal segíteni akarsz” – mondja Baji Anikó sürgősségi triázs, aki szerint két járvány van: egy, amit a hétköznapi emberek elképzelnek, és egy másik, ami a kórházak hús-vér valósága. Mennyit kéne megmutatni az eü intézmények falai között zajló elképesztő küzdelmekből? Hogyan lehet ép ésszel végigcsinálni őket nap mint nap? Kiből lesz jó betegosztályozó, és mi köze ehhez a sportnak? Erről beszélgettünk az AKUT Szakasz alapítójával, aki az Uzsoki Utcai Kórház épületének izgalmas történetébe és jövőbeli regényterveibe is beavatott minket.
