fertőzés 25 - Dívány

Március végén jelent meg az egyik első olyan kutatás, amely a 2019 decemberében kirobbant koronavírus-járvány pszichés hatásait vizsgálta. A kínai Wenjun Cao és kollégái a Hupej tartományban működő Changzhi-i Orvosi Egyetem több mint 7000 hallgatójával vettek fel kérdőíveket. Mennyire volt jellemző a diákokra a szorongás, és milyen tényezők függtek össze a lelki jóllét magasabb szintjével?

Amikor az élet maga zökken ki a „normalitásból”, az addig zavarként számontartott mentális állapotok is egészen új megvilágításba kerülhetnek. Míg pár héttel ezelőtt például a gyakori kézmosás, a hazatéréskor történő azonnali fertőtlenítés és ruhamosás inkább egy pszichés nehézség tünetének minősült, addig mára ezek a cselekvések a valóságos külső fenyegetés fényében nemhogy racionálissá, de egyenesen kívánatossá váltak. Hol húzódik a határ a vírus elleni adaptív védekezés és a destruktív kényszeresség között? Mit tehetnek azok, akiknek amúgy is vannak obszesszív-kompulzív tendenciáik?

Sokan ezek között az extrém körülmények között is mindent megtesznek azért, hogy fenntartsák a normalitás látszatát: igyekeznek a lehető leghatékonyabbak lenni, szigorúan beosztják minden percüket, állandóan dolgoznak, szülőként pedig kisebb Montessori-iskolát varázsolnak a konyhaasztalon. Aisha S. Ahmad mindenkinek a legjobbakat kívánja, aki ezt a stratégiát választja. A Torontói Egyetem adjunktusa ugyanakkor valami egészen mást tanácsol. Szerinte elsősorban térre és időre van szükségünk ahhoz, hogy elfogadjuk: már semmi sem lesz ugyanolyan, mint korábban.

Ma már szinte valamennyien tudjuk és elfogadjuk, hogy a koronavírus terjedésének csökkentése érdekében minimalizálnunk kell a többi emberrel való fizikai érintkezéseinket. Ez persze azt jelenti, hogy jó pár hónapig randizni is nagyon máshogy fogunk, mint eddig. Mit tehetnek azok, akik a járvány kitörésekor épp párkeresésben voltak? Az alábbiakban ismerkedési tippeket gyűjtöttünk össze, illetve azt is bemutatjuk, milyen változásokra lehet számítani a szexualitással összefüggő technológiákban.

William Shakespeare és Isaac Newton is akkor alkotta élete egyik legmaradandóbb művét, amikor a 17. századi Angliában javában dúlt a pestis. Igen ám, de egyikőjüknek sem kellett közben gyerekekre vigyázni. A napjainkban történő iskolabezárásokkal viszont ez a feladat ismét a szülőkre, a legtöbb családban a nőkre hárul. Nekik aligha lesz lehetőségük megírni a Lear királyt vagy optikai felfedezéseket tenni. Milyen speciális rövid és hosszú távú veszélyeket hordoz a járvány a nőkre nézve, ha továbbra sem jelennek meg a szempontjaik az intézkedésekben? Az ebola- és a Zika-vírus tapasztalatai alapján mutatjuk be, mi várható ezen a téren.

A központi érzelmi válasz egy járvány idején elsősorban a félelem, amely a közösségi média terében manapság extrém módon felerősödhet, hiszen megállás nélkül özönlenek ránk a negatív ingerek. Ráadásul minél jobban szorongunk, annál hatalmasabbnak észleljük az előttünk álló fenyegetést. A túlzott aggodalomnak azonban komoly veszélyei is lehetnek a reális helyzetfelismeréshez képest: együtt járhat az ellenségeskedés, a politikai intolerancia, a bűnbakképzés vagy éppen a dehumanizálás megemelkedett szintjével. Hogyan lehetne megállítani ezt az öngerjesztő folyamatot, és konstruktív mederben tartani a vírusra adott válaszainkat?

Valahányszor hozzányúlsz az arcodhoz, az növeli a fertőzések veszélyét, köztük az új koronavírusét is. Kutatások szerint azonban olyan sokszor végezzük ezeket az önkéntelen mozdulatokat, hogy hiába mosunk gyakrabban kezet, két tisztálkodási alkalom között is megérinthetjük úgy az orrunkat, a szánkat vagy a szemünket, hogy az ujjainkon addigra ismét megtelepedhetnek a kórokozók. A legbiztosabb módszernek tehát az tűnik, ha egyáltalán nem érsz hozzá az arcodhoz. De ki képes erre?

A koronavírus-járvány idején kis túlzással élve azt mondhatjuk, hogy a világ egyik fele a társakkal való összezártságtól, a másik fele a magánytól szenved. A tartós egyedüllétnek azonban pozitív hozadékai is lehetnek, amiről mi sem árulkodik jobban, mint az, hogy a történelem folyamán mindig akadtak olyanok, akik önként mondtak le emberi kapcsolataik jelentős részéről. Milyen különleges élménnyel gazdagodott Montaigne, Thoreau vagy az „olasz Robinson Crusoe”? Az alábbiakban ismert remeték életébe nyerhetsz bepillantást.

„Úgy éreztem magam, mint egy rab, egy szám vagy egy tárgy, ami egyáltalán nem számít” – emlékszik vissza az egyik kiemelt vidéki kórházban átélt riasztó élményére egy középkorú nő, aki koronavírus-gyanú miatt töltött 5 napot karanténban a közelmúltban. Bár mindkét tesztje negatív lett, úgy érzi, traumatizálta az a személytelen bánásmód, ahogyan a kórházi dolgozók többsége viszonyult hozzá. Milyen rendszerszintű problémákra világít rá az általa megosztott történet, és meddig korlátozhatják a járványügyi intézkedések az egyén szabadságát és a betegjogokat? Cikkünkben ezeket a kérdéseket járjuk körbe.

A jelenlegi helyzet nemcsak ezekre a hetekre állítja a feje tetejére a világunkat. Sok szempontból örökké velünk marad.

A kényszerű otthon maradás fontos és szükséges lépés ahhoz, hogy minimalizálni tudjuk a koronavírus terjedését, hiszen minél kevesebben fertőződünk meg egyszerre, annál nagyobb eséllyel lesz képes az egészségügy megfelelő módon ellátni a betegeket. Igen ám, de mi lesz azzal a sok ezer emberrel, főleg nőkkel és gyerekekkel, akik számára az otthon nem a biztonságot jelenti, hanem az állandó erőszak színterét? Kihez fordulhatnak az áldozatok, és hogyan tudnak segíteni nekik a szomszédok, az ismerősök? Erről kérdeztem a Patent Egyesület munkatársait.

A múlt héten rengeteg izgalmas helyen jártam, miközben nem mentem sehova. Egy (K) nevű sráccal rúgtam suli után a bőrt a Hunyadi téren, hosszú gyalogutakat tettem meg egy fagyott szakállú szótlan postással az izlandi hóesésben, egy török származású lánnyal pedig mindenféle furcsa művészeti kurzusokra jártam a Harvardon. Hogy csináltam mindezt a járvány okozta kényszerű otthon maradás idején? Minden nap időt szakítottam arra, hogy olvasni tudjak.