A családi problémák sokszor jóval mélyebben gyökereznek, mint azt hinnénk. Bert Hellinger módszere arra vállalkozik, hogy vadidegenek által pillanthass rá azokra a problémákra és nehézségekre, amelyeket sokszor a hozzád legközelebb állók által élsz meg, vagy szabad akaratból vállalsz.
Bert Hellinger misszionáriusként évekig Afrikában élt és dolgozott, és ott figyelte meg, hogy – miközben a nyugati világban a család egységei sokszor szétesnek vagy terheltek – a zulu törzseknél, ahol teljesen természetes az ősök tisztelete, az élet kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb és boldogabb.
A családállítás célja, hogy az állító rápillantson az életére, ennek vakfoltjaira, megértse a saját szerepét az életében, minden családtag a helyére kerüljön a családban, és az ellentétek és feszültségek harmóniában való feloldásával áramoljon a szeretet.
Senki nem tudja, kinek a szerepében van
Mielőtt megérkeztem az egész napon át tartó családállításra, többektől hallottam róla. Bevallom – bár nyitott embernek tartom magam –, némi fenntartással fogadtam, amikor arról meséltek, hogy az egymást és egymás történeteit egyáltalán nem ismerő emberek egyszer csak elkezdenek úgy viselkedni, mint a nagymamád, a feleséged vagy éppen egy olyan rokonod, akit talán nem is ismertél, mert évekkel a születésed előtt meghalt, mégis hatással van a te életedre is.
Azt pedig a legkevésbé sem gondoltam volna, hogy néhány órával azután, hogy bemutatkoztunk, ezek az emberek – a segítők – egymást ölelve sírnak, de egészen biztosan meghatódnak a másik történetén is.
Az állítás úgy zajlik, hogy Bettivel, aki az eseményt koordinálja, az állító – azaz, akinek a történetével foglalkozunk – elvonul egy külön szobába, és elmeséli azt a problémát, amellyel kapcsolatban megoldást, választ vár. Ezek után visszamennek a többiekhez, és kiválasztják a szereplőket, azaz, akik megszemélyesítik majd azokat, akiknek az adott helyzethez köze lehet. Meglepő módon azonban ők nemcsak családtagok lehetnek, de akár egy érzés, fogalom is, mint például a betegség, az öröm vagy a felelősségvállalás. Jelen esetben fedett állítás történt, ami azt jelenti, hogy senki nem tudja, hogy nőt, férfit, fogalmat, élő vagy holt ember „alakít”, és talán ez teszi még hátborzongatóbbá azt, hogy amikor az állítás végén az állító – ha szívesen teszi – felfedi a történetét, kiderül, hogy pontosan úgy zajlottak az események, ahogyan az valóban megtörtént. Ugyanis – miközben az állítás zajlik – létrejön egy morfogenetikus mező, egy erőtér, amelyben – ahogyan Betti fogalmazott – ott van a közös tudásunk, amely mindannyiunk számára hozzáférhető.
A családi problémák generációkon is átívelhetnek
Az állítást vezető szakember azt is leszögezi, hogy a családállítás nem mágia és nem hipnózis, viszont tény, hogy a résztvevők testi érzetei is megváltoznak. Az első állításon rögtön segítőnek hívnak, azaz megtestesítek valakit az állító életéből, vagy őt magát. Ketten állunk egymással szemben – én és Adrienn, akivel fél órával ezelőtt ráztunk kezet, és soha előtte nem találkoztam vele. Mégis olyan vádlón néz rám, hogy kezdem nagyon kellemetlenül érezni magam. Valahogy nem akaródzik felvenni vele a szemkontaktust. Betti újabb szereplőket hív be, van, aki marad, más „kipörög” a szerepéből. Nem értem, miért, de kezdem magam sértettnek érezni, nem tudom, miért ilyen ellenséges velem a másik fél.
Aztán az állítás végén megérkezik a válasz az állítótól, aki a mezőn kívülről, Betti mellett ülve nézte végig a jeleneteket, és hangtalanul sír. Egy vélt vagy valós megcsalási történetbe csöppentünk, és a feleség erre ránézhetett a módszer segítségével.
Egymás után jönnek az állítások; hol depressziós öcs vagyok, aki az élet és a halál közötti vékony peremen táncol – ahogy megérkezem a mezőbe, azt érzem, hogy nem érdekel semmi, kívülálló vagyok, mint utólag kiderül, a családomban –, és aki semmiféle felelősséget nem akar vállalni, hol pedig fogalomként támogatom az egyik felet.
Megmagyarázhatatlan, de többször is kiderült az állítások során, hogy a szereplők pontosan olyan mondatokat mondanak, ami sokszor elhangzott annak a szájából is, akit megszemélyesítenek, bár soha nem találkoztak vele. Vagy csak vágynának erre a megerősítésre. Például az egyik nagymama azt mondja: „Sajnálom, hogy nem volt elég időm.” Ez egy olyan állításnál hangzott el, ahol a nagyi olyan fiatalon távozott az élők sorából, hogy már nem ismerte meg az unokáit. A szereplő pedig mindezt úgy mondta, hogy semmit nem tudott arról, hogy milyen élethelyzetről szól a történet, és ki az, akit megszemélyesít.
A testünkkel is érezzük a történteket
Az eseményen kilencen vettünk részt, az egyik hölgy elhozta a férjét is, aki saját maga is bevallotta, hogy igencsak szkeptikus, legalábbis az volt az első állításig, ami el is oszlatta a kételyeit. Aztán a következő állításba be is hozták szereplőnek, ráadásul a saját feleségével áll szemben. Hosszasan jön-megy a szőnyegen, amely kijelöli a mezőt, nem találja a helyét. Elmondja, hogy zavarban van, veri a víz, nem érzi magát jól ebben a helyzetben. Ez pontosan tükrözte az állító lelkiállapotát.
Azt, hogy mennyire összetett lehet egy probléma, ami a jelenben is érezteti hatását, mi sem bizonyítja jobban, hogy előfordul, hogy az egyik segítő lefekszik a földre, és azt mondja, szerinte ő már nem él.
Később az állító felfedi valóságot: ez a szereplő már valóban nincs az élők sorában. De az is megtörténik, hogy az egyik segítő érzi, hogy ő a híd a két másik jelenlévő között; és kiderül, ő az anya, aki összeköti az unokát és a nagymamát, akik soha nem találkoztak.
Az állítások során az állítást vezető semlegességre törekszik, korábbi ismereteit mellőzve csak arra figyel, ami történik. Észlel, olvassa a mező üzeneteit a képviselők reakciói alapján. Ha szükséges, kérdésekkel segíti az elmozdulást, vagy eszközöket használ. Végig kapcsolatban marad az állítóval. Az állítások alatt Betti használt provokáló mondatokat, de később a rend helyreállítását szolgáló rövid mondatok is elhangzottak. Ezek egyszerű, és egyensúlyt hozó mondatok voltak.
Amikor mindenki úgy érezte, hogy a helyén van a történetben, és megnyugtató számára a helyzet, befejeztük az állítást. Betti még végigkérdezett mindenkit, hogy érzi magát, és az állító beléphetett az állításba a saját helyére, hogy megérezze az erőteret.
Az állítás végén a résztvevők mindig visszaadják a szerepet, és kimondják a valódi nevüket, ily módon kikerülnek az adott helyzetből. A családállítással az állítók új mintát kaptak, mellyel élhetnek majd, ha szeretnének, de pusztán a rápillantás a történetre is elindíthatja a változást.
Ha kíváncsi vagy arra is, hogyan működik a családterápia, olvasd el ezt a cikkünket is.
