Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Manapság már viszonylag könnyen kiszűrik a diszkalkuliát vagy a diszgráfiát – jó esetben – még az iskola megkezdése előtti iskolaérettség-teszteken. Nem volt ilyen szerencsés Judit, aki a ’80-as években kezdte meg tanulmányait.
A diszkalkulia olyan tanulási zavar, amikor a diáknak a matematikai feladatok megoldása, a számtani műveletek és szabályok megértése problémát jelent. Ma már legkésőbb általános iskola harmadik osztályában fény derül a problémára, ha sem a szülő, sem pedig a pedagógus nem intézi el annyival, hogy a gyerek csak lusta vagy rossz képességű. A ’80-as és a ’90-es évek tanulóinak esélyük sem volt rá, hogy elkerüljék ezeket a negatív jelzőket. Ezt kellett megtapasztalnia Juditnak is, akit még a matekérettségi után is úgy küldött el a matektanár, hogy „Beszterczey, takarodjon innen!” – annak ellenére is, hogy Judit minden más tárgyból kitűnő eredményeket produkált.
33 év bizonytalanság
„Felnőttkoromban derült ki csak, hogy diszkalkuliám van” – meséli Judit. „Már 33 éves édesanya voltam, amikor felkerestem egy olyan hölgyet, aki a Tankerületi Szakértői Bizottság nevelési tanácsadójaként dolgozott. Itt szokták megvizsgálni az iskolaköteles kisgyermekeket, hogy iskolaérettek vagy sem. Én ugyan felnőttként már nem kérhettem hivatalosan a vizsgálatot, de kaptam ettől a hölgytől olyan teszteket, amik egyértelműen igazolták, hogy súlyos diszkalkuliám van.”
A diszkalkuliának is vannak fokozatai. Judit esetében a számolási zavar abban nyilvánul meg például, hogy a mai napig a kezén számol.
„Jellemző tünete a diszkalkuliának, hogy amikor össze kell adni két számot, vagy szorozni kell, akkor az ujjaink segítségével próbáljuk kiszámolni a végeredményt – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nem tudok osztani, kivonni sem, kétjegyű számokkal csak számítógép segítségével vagyok képes bármilyen számtani művelet elvégzésére. Nem vagyok jó a logikai feladatokban sem – nyilván a sok megaláztatás miatt, de a mai napig egyszerűen leblokkolok. Amikor leérettségiztem, akkor tettem is egy olyan fogadalmat, hogy soha többet nem számolok ki semmit, csakis számológéppel.”
Kegyelemkettes matekból, minden másból színötös
Judit 1977-es születésű, tehát a ’80-as években kezdte az általános iskolát. Akkor még nem beszélt senki sem diszkalkuliáról, diszgráfiáról; úgy egyáltalán semmilyen tanulási zavarról sem. Senki sem értette, hogy egy olyan gyerek, aki mindenből színötös, miért bukdácsol matematikából.
„Én voltam a versmondó kislány az osztályban, aki matekból kegyelemkettest kapott” – emlékszik vissza Judit. „A szüleimnek is csak azt mondták a tanárok, hogy nem értik, nem tudják, mi ez. Vidéki iskolában pláne nem volt divat jobban elmélyülni a témában. Azt tanácsolták a szüleimnek, hogy vigyenek magántanárhoz, majd akkor sikerül talán felzárkóznom. Gyula összes magántanárát végigjártam; többek között az én anyai nagyapám is – egy nagyon híres matektanár volt – korrepetált, de ő is azt mondta édesanyámnak, látja rajtam, hogy se kép, se hang.”
A magántanárnál ugyan elkezdtem valamit kapiskálni a tananyagból, de másnapra elszállt az úgy-ahogy elsajátított tudás az előző napi különóráról.
„Emlékszem, hogy harmadikban már kettes voltam matekból, és az érettségéig ezt az osztályzatot sikerült csak elérnem, ezt is csak kegyelemből. Az összes délutánom azzal telt, hogy matekból korrepetáltak, még a gimiben is. Fel se merült senkiben, hogy ez valamilyen készségzavar lehet. Mindenki azt éreztette velem, hogy hülye vagyok. Családi veszekedések nem voltak, a szüleim elfogadták, egyszerűen elkönyveltek álmodozó típusnak.
Aztán már őket sem bosszantotta, elfogadták, és ők is velem együtt szenvedtek.
„Látták, hogy nem megy nekem, látták, hogy nem a szorgalmamon múlik. A matektanároknak van egy olyan érdekes hozzáállásuk, hogy ha matekból hülye vagy, akkor mindenhez hülye vagy. Amikor átbukdácsoltam matekból az érettségin – természetesen segítséggel –, akkor a matektanárom azt mondta: Átengedem matematikából, Beszterczey, takarodjon innen! A gimiben egyébként folyamatosan ki voltam szolgáltatva az osztálytársaim jóindulatának, amit szépen ki is használtam. Csakis azon múlt, hogy kettesre meg tudtam írni a dolgozataimat, hogy az egyik lány átdobta egy fecnin az egyik feladat megoldását.”
A tanulási zavar kegyetlen mellékhatásai
Szerencsére az osztálytársai részéről nem érte semmiféle atrocitás Juditot, hiszen dráma tagozatos osztály lévén nem volt téma a matek. Az osztálytársak együttéreztek vele. Ettől függetlenül Judit önértékelése a hosszú évek során súlyos csorbát szenvedett.
„Gyerekkorom óta foglalkoztatott az, hogy miért nem értek a matekhoz, miért nem tudok két számot összeadni minden igyekezetem ellenére. Kötelességtudó, szorgalmas, gyakran túlteljesítő kislány voltam, és egyszerűen gyerekfejjel nem értettem meg, mi történik velem. Kevesebbnek éreztem magam a társaimnál. A diszkalkuliások számára nemcsak a számolás okoz nehézséget, hanem a tájékozódás is. Én például a mai napig bárhol eltévedek.
Nem tudok megjegyezni olyan útvonalakat sem, ahol már sokszor jártam. Ilyenkor az utcán kérdezősködöm.
Gyakran nem tudom, melyik a jobb és a bal kezem; képtelen vagyok dátumokat, időpontokat megjegyezni; hadilábon állok az analóg órákkal is – jóval tovább tart leolvasni a pontos időt, mint másnak. A pénzhez való viszonyom is bonyolult, nehezen megy a pénz beosztása, vigyázni rá. Nem szűnt meg minden számolási zavarból adódó problémám azzal, hogy az érettségi után nem kellett matekot tanulni. A mai napig, ha rémálmom van, akkor az matematikával kapcsolatos.”
A várva várt diagnózis
Amikor felnőttként Judit megtudta, miért teljesít ezeken a területeken rosszul vagy rosszabbul, hatalmas megkönnyebbülést érzett.
„Végre nevet adtunk a gyereknek” – mondja Judit. „Nem jó kifejezés, hogy irigylem, de sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy ha most lettem volna gyerek, mennyivel másképp alakul az életem. Úgy tudom, most fel is mentik a matematikai számonkérés alól a diszkalkuliás gyerekeket. Megkímélhettem volna magam attól a rengeteg erőfeszítéstől és szorongástól, amit a nem diagnosztizált számolási zavarom okozott, dolgozatok előtti félelemtől és gyomorgörcstől. Folyamatos nyomás volt rajtam gyerekként és kamaszként.
A nagyon alacsony önértékelésben hatalmas szerepe van annak, hogy diszkalkuliásként úgy nőttem fel, hogy nem tudtam, mi a baj velem. Nem törekszem már arra, hogy fejlesszem magam; azt az energiát, amit a diszkalkuliám enyhítésére fordítanék, más tevékenységekbe fektetem, amik valóban fel is töltenek.”
