Egyre több gyermek szorong, legyen szó óvodásról, kisiskolásról vagy tinédzserről. Mi okozza ezt a jelenséget? Vajon ez még a lezárások utóhatása, esetleg a szülők feszültsége ragad át a gyermekre, vagy a teljesítményorientált világ szüli a problémákat? Klinikai szakpszichológus segít megválaszolni a kérdéseket.
A szorongást mindig negatívumként éljük meg, amit kerülni kell, amit nem szabad átélni, holott a szorongás alanyi jogon jár mindenkinek. Ugyanis jelző funkcióval bír. Kétféle szorongást különítünk el: az egyik az egzisztenciális szorongás, a másik pedig az esszenciális. Ez utóbbi arról szól, hogy „létezek-e”. Sokkal mélyebb félelem, mint az egzisztenciális, ugyanis ez a születésünkkel együtt megjelenő érzelem. Abban a pillanatban, hogy az anya testéből kibújunk, a létezésünk egy másik embertől függ, márpedig az életben maradás a legnagyobb stresszfaktor. A fogyasztói társadalomban élő ember azonban nagymértékben el lett távolítva ettől az érzéstől.
A külső veszélyektől ki védi meg?
A mai korban nagyon sok a teljesítményszorongó gyerek, viszont a Covid után (főleg serdülőkorban) nagyon erős lett a szociális szorongás is. A jelző funkciója a szorongásnak most is megvan: valamilyen veszélyre figyelmeztet. Ez esetben a veszély forrása a félelem; attól, hogy a környezet nem lesz elfogadó, nem képes biztonságot nyújtani, bántalmazóvá válik (lelki vagy fizikai szinten), esetleg kritikus lesz. Szorongást kelt a gyermekben az az érzés, hogy mindezektől a külső veszélyektől nem tudja megvédeni magát. A Covid mindezt fel is erősítette, hiszen adott egy külső veszély, valamint a személyiségből induló belső szorongás.
„A Covid, majd a szomszédban dúló háború és a gazdasági válság a felnőttekre is hatást gyakorol, a gyermek pedig átveheti ezeket a negatív, szorongó érzéseket” – magyarázza Bodnár Csilla klinikai szakpszichológus. „A gyerek a szülőtől várja a biztonságot, de ha a felnőtt sem érzi magát biztonságban, akkor hogyan legyen jól a gyermeke? Főleg annak fényében, hogy a gyerekhez valószínűleg el sem jutnak azok az információk, amiknek a szülő a birtokában van, és ami segíthet a megküzdésben, feldolgozásban. A Covid alatt mit látott a gyerek? Azt, hogy nem megyünk a nagyihoz, mert veszélyes; nem megyünk boltba, oviba, suliba, mert veszélyes; hirtelen haláleseteket, amikor ráébred a kiskorú, hogy bárkit elveszíthet.”
Szociális szorongás és elkerülő magatartás
A pszichológus szerint a gyerekek bizonyos életkori fázisokban szorongóbbak lehetnek, ilyen például a kamaszkor. Aki egyébként is izolálódóbb vagy szorongóbb típus – például egy középiskolás, akinél a kortársak jelenléte, hatása kiemelten fontos, és fél, hogy nem tud kötődni a társaihoz –, őt a Covid alatti lezárás még inkább megfosztotta annak lehetőségétől, hogy kapcsolódást keressen, ezáltal növelte a szorongását attól, hogy nagyobb eséllyel marginalizálódik. Félt attól, hogy nem szerez barátokat, nem lesz sohasem szerelmes.
„Az elmúlt két évben még inkább áttevődött a fiatalok kapcsolattartása és keresése a virtuális térre, ami megadta annak a lehetőségét is, hogy egyszerűen kilépjenek egy olyan helyzetből, ami számukra kínossá vagy bántalmazóvá vált” – mondja Bodnár Csilla.
Ez azonban kialakított egy elkerülő magatartást, ami a feloldás után, visszatérve a valós térbe, már nem bizonyult megfelelő megküzdési stratégiának.
Annak ellenére, hogy az élő kapcsolódás az igazi szociális kapcsolat, rengeteg gyerek szorongott, amikor vissza kellett térni a Teamsből az osztálytermekbe: újra jelen kellett lenni és a többiek között helytállni, másrészt úgy érezték, nincsenek felkészülve kellőképpen, és az iskolában senkit nem fog érdekelni, hogy otthon hogyan tudtak készülni, tanulni. Féltek, hogy számonkérések hada következik, aminek nem fognak tudni megfelelni. Főleg általános iskola felső tagozatán és a középiskolában volt ez jellemző, még akkor is, ha a pedagógusok többsége reális elvárásokat támasztott, és nagy hangsúlyt fektettek a felzárkóztatásra.
A teljesítmény szorításában
És ezzel el is érkeztünk a teljesítménykényszeres gyermekekhez, akiket különösen megvisel, ha úgy érzik, nem tudják tartani a tempót. Folyamatosan meg akarnak felelni a környezetüknek, miközben saját igényeiket nem merik vállalni, és ez szorongáshoz vezethet. „Gyermekkorban a szorongás, mint tünet, akkor jelenik meg, ha az elvárás és a képesség nincs összhangban” – avat be a szakértő. „Viszont a kisgyermek nem meri nyíltan vállalni azt, hogy valamiben nem elég jó, ezért olyan tüneteket produkál, amik az elkerülést segítik: gyakran fáj a feje, a hasa, a szorongását kivetíti valamilyen fóbiára – például fél kocsiba ülni, ezért nem tud elmenni egy versenyre. Nagyon ritka, hogy a megfelelési kényszeres gyermek bevallja, mi áll a háttérben.”
„Leginkább a bántalmazó kapcsolatokban szokott az megjelenni, hogy a bántalmazó szorongó érzésével, bűntudatával az áldozat azonosul, ezért ő szégyelli magát, ő szorong. Mostanában sokszor látom azt is, hogy a felnőtt környezet nem megfelelő szociális viselkedése miatt szégyelli magát a gyerek. Például rossz időpontot mondanak egy gyereknek, emiatt késve érkezik az edzésre. Hiába nem ő hibázott, mégis ő szégyenkezik, mert úgy érzi, nem teljesített jól. Az átvett szégyenérzet gyakran a környezet felelősségelhárításából adódik: a gyerek kap fejmosást, mert biztosan rosszul emlékezett, nem figyelt stb. Sajnos, gyakori jelenség, hogy a nem kiszámítható vagy bizonytalan környezet generál szorongást a gyermekben. Gyakran az olyan helyzetek váltanak ki szorongást, amelyhez a személyisége még nem elég érett.” Csilla szerint az egyik legnehezebb, amikor bántalmazó és/vagy alkoholista szülő gyermekeként elvárják, hogy felnőtt módjára álljon helyt, ugyanúgy teljesítsen az iskolában, mint ha otthon minden rendben lenne.
Nem gyerekeknek való tartalmak
Szorongást válthat ki a gyerekben az is, ha nem az életkorának és érzelmi fejlettségének megfelelő tartalmakat néz.
„Amikor ijesztő tartalmat lát egy kamasz, mondhatja azt, hogy nem fél (ciki is lenne mást mondani). Igazából azonban arról van szó, hogy a hétköznapok során megélt félelmekkel ott próbál megküzdeni, hiszen biztonságos környezetben élheti meg a félelmet, nem eshet bántódása” – avat be Bodnár Csilla klinikai szakpszichológus. „A saját indulatainak a kivetülését is tapasztalhatja filmnézés közben: ha a tinédzser nem meri kifejezni a dühét vagy a haragját a valóságos életben; nem mer nemet mondani a másiknak, mert akkor nem fogják őt szeretni, akkor a filmvásznon keresztül próbálja kiélni a felgyülemlett feszültséget.”
Ez a megküzdései módszer azért veszélyes a pszichológus szerint, mert elszakítja a tinédzsert a valóságtól.
Ha egy kamasz gyakran néz erőszakos tartalmakat, akkor megvan az esély arra, hogy hozzászokik a látottakhoz: gyakorlatilag nem érinti meg, ha szembejön vele az utcán, az agresszió izgalmassá válhat. Hiába a feszültségoldás a cél, a nem a gyermek korosztályának szóló filmek további szorongást is generálhatnak. Ebben az életkorban is fontos, hogy a látvány ne legyen túl realisztikus. A szörnyekkel teli filmekkel könnyebben meg tud küzdeni a kamasz, mint a darabolós gyilkosossal. Bodnár Csilla szerint hatalmas a család megtartó erejének a szerepe. Az a gyermek, akinek a szülei érzelmileg elérhetők, és kiegyensúlyozott környezetben nevelkedik, könnyebben fel tudja dolgozni, helyén tudja kezelni, ha néha-néha belefut egy durva, félelmetes jelenetbe.
Milyen tünetekből észlelheti a szülő, hogy valami nincs rendben a gyerekével?
- Amikor a gyereknek szélsőséges reakciói vannak vitás helyzetben (megölöm magam, elköltözöm innen). Érdemes elgondolkodni azon, hogy odafigyel-e rá a szülő eléggé. Kap-e elég teret arra a gyerek, hogy a saját pozitív vagy negatív érzéseivel hozzánk fordulhasson. Gyakran látjuk, hogy egy érzelmileg nehéz helyzetre a szülő nem tud reagálni.
- Jellemző a regresszió, azaz, amikor a kiskorú nem az életkorának, hanem egy korábbi szintnek megfelelően viselkedik. Újra anyával szeretne aludni, olyan dolgokban, amiket már önállóan csinált, a szülő segítségét várja.
- Szülői szerepeket vesz át: megmondja a szülőnek, mit kellene csinálnia, hogyan viselkedjen, esetleg utasítja is.
- És persze ott vannak a klasszikus pszichoszomatikus tünetek, mint a fejfájás, hasfájás, hányinger, körömrágás vagy a pánikszerű tünetek.
A szülők túlterheltek érzelmileg és fizikailag is. Elfáradtak a felnőttek, miközben még többet kéne vállalniuk. Hat rájuk a létbizonytalanság, a kiszámíthatatlanság egy egyébként is túlpörgött, teljesítményorientált világban. Ebből egyenes arányban következik, hogy a szülőknek kevesebb ideje marad a gyerekekre, türelmetlenebbek, érzelmileg kevésbé elérhetőek, mint ahogyan azt a gyerekek igényelnék. A gyerek pedig ott marad a keretnélküliségben és bizonytalanságban, holott neki nagy szüksége lenne a támogatásra, hogy a szülője jelen legyen. A szülőnek viszont egyre kevésbé van erre érzelmi kapacitása. Nagyon fontos lenne, hogy a szülő képes legyen ráhangolódni a gyermeke érzelmi szükségleteire, és megfelelően reagálni azokra.
