A filmekben, mesékben előszeretettel teszik a gonosz mostoha kezébe a történet gyilkossággal, kínzással összefüggő szálát, elég csak Hamupipőke történetére gondolni. No de mikor és ki döntött úgy, hogy az apa válás utáni új kapcsolata csakis rémálom lehet?
Már az ókori görögök drámáiban is megtaláljuk a mostohaanyákat (gondoljunk csak bele, milyen beszédes maga a szó, mostoha az időjárás, a Szinonimaszótár pedig az előnytelen, szerencsétlen, kedvezőtlen, hátrányos szavakat sorolja hozzá). Ehhez hozzá kell tennünk, hogy bárhogy is istenítjük ma már őket, az a kor és a nép híres volt a nőellenességéről. A lányokat férjhez adták, akik feleségként külön házban kaptak helyet, és az utcára sem mehettek ki engedély nélkül. Nem véletlen hát, hogy nem egy megözvegyült nő kegyetlen férjét örökítették meg három drámában is az örökkévalóságnak, hanem egy gonosz nőszemélyt.
Merthogy mi más is érdekelné a házasságra lépő nőt, mint a pénz, az ingatlan, a vagyon? Így hát ármánykodni kezd, hogy az előző feleségtől származó utódokat kisemmizze, magának és esetlegesen születő gyermekeinek pedig minél több mindent megkaparintson. Ennek érdekében semmilyen eszköztől sem riad vissza, miközben szegény naiv férj az egészből alig vesz észre valamit. Innentől kezdve már csak a történetmondók buzgalmára kellett bízni, s a mostohaanyák egy életre megkapták a bélyegüket.
A mostohaanya mint a család vasorrú bábája
A kérdés mind a mai napig aktuális, hiszen a mozaikcsaládok egyre gyakoribbak. Már Karinthyék családjában is „a maga gyereke meg az én gyerekem” verte „a mi gyerekünket”, manapság ezzel még többször találkozunk. Az emberi élet egyre hosszabb, a házasságok egyre kevésbé tartósak, a férfiak életük végéig fogamzóképesek – bár ez nem feltétlenül tesz jót az utódnak –, minden adott hát ahhoz, hogy mostohává váljunk. Márpedig ez az a szerep, amit ha nem akarunk rosszul csinálni, nekünk kell az okosabbnak lenni. Mindvégig.
Amikor frigyre lépünk egy olyan emberrel, akinek már van gyermeke, egy családba lépünk bele, a lehető legnépszerűtlenebb módon. Még ha semmi közünk sincs az adott kapcsolat végjátékához, ha több év telt is el, végig mi leszünk „az a nő” vagy „az a pasi” (bár a mesékben nem szerepel gonosz mostohaapa, azért tegyünk egyenlőséget a nemek között), akire a volt házastárs nagy valószínűséggel féltékeny, akit közösen utálhat a család összes többi tagjával, a gyerek pedig a család megrontóját, az apa/anya figyelméért versengő kívülállót látja szerény személyünkben. Na innen szép nyerni.
Hogyan legyünk jó mostohaszülők?
Ha nehezen bírjuk a kritikát, a mostohaszülőség nem nekünk való. Igen ritkán történik meg az, hogy a gyerek vagy gyerekek, az előző feleség és az egész rokonság kedvesen és elfogadóan bánik velünk, megértve nehézségeinket. Nekem szerencsém volt, de ez inkább számít kivételnek, s így is elkövettem egy seregnyi hibát. Amiket akkor láttam meg pontosan, amikor a válásunk után az én gyerekemnek is mostohájává vált valaki más. Íme tehát néhány tipp, ami segíthet kevésbé rögössé tenni ezt az utat:
Ne te legyél az okosabb!
Olvashatsz könyveket, nézhetsz filmeket, a valóságban te vagy az, akinek alkalmazkodnia kell, hiszen te egyedül vagy, a többiek pedig minimum ketten. Lehetnek neked magasröptű nevelési elveid, megpróbálhatod megváltani a világot, új seprű maradsz, akinek nem osztottak lapot. Ez egy olyan helyzet, amit el kell fogadnod. A mostohagyerekednek már van anyja és apja is, azaz ők felelősek érte és ők hozzák meg a döntéseket. Akkor is, ha neked jobb ötleted van. Nekiállhatsz ezt hangoztatni, de nagy valószínűséggel konfliktus lesz a vége. Cserébe nem kötelező szeretned senkit, hagyhatsz időt magadnak arra, hogy kialakuljanak az érzések, nem jelent gondot, ha a barátkozás lassan halad (ezt a luxust egy szülő nem engedheti meg magának).
Ne akard nevelni azt a gyereket!
Ezzel el is értünk a legfontosabb ponthoz. Amikor mostohaszülővé válsz, és nem célod kivágatni a vadásszal a lány szívét, meg kell találnod a saját helyedet. Nagyon sokat segít, ha megérted, hogy jelenléteddel, tetteiddel folyamatosan hatással vagy a mostohagyerekedre, azaz neveled, akár akarod, akár nem. Ehhez nincs szükség arra, hogy megpróbáld megvásárolni vagy kihízelegni a szeretetét (ez kiskamaszkor felett amúgy is esélytelen) vagy az elfogadását. Ne hívasd magadat anyunak vagy apunak. Ne kényszerítsd rá a nevelési elveidet „amíg az én házamban vagy” jeligével, hiszen pár évvel korábban a szerelmed még valaki más házastársa volt, ami a gyerek fejében érthető módon mélyen rögzült, ahogy az az otthona is. Épp eleget bajlódik azzal, hogy összerakja a kockákból a teljes képet anélkül, hogy te tovább bonyolítanád a helyzetet. Ha kell, lépj egyet hátra, húzd meg a saját határaidat, de tisztelt a többiekét.
Nem kell, hogy szeressen
Ha azt szeretnéd, hogy harmonikus mozaikcsaládként éljetek együtt, nem erősködhetsz azon, hogy téged mindenki szeressen. A gyerek valószínűleg nem fog, hiszen számára egy idegen vagy, akivel osztozni kell az egyik szülőjén, te vagy az ék, ami garantálja, hogy az anyja és az apja már soha többé ne alkosson egy párt. Ha a másik szülőjének akár csak hangyányi ellenérzése van veled szemben, ő is átveszi azt a narratívát. Kötelességének érzi. Tehát feltehetően nem fog szeretni sem azonnal, ha nagyobb, talán később sem. Ezt el kell viselned, ugyanis cserébe te szeretheted őt. Úgy, ahogy ő azt épp engedi. Nem a szülők, nem is valami negédes meseszereplő karikatúrájaként, hanem úgy, hogy vállalod önmagad, és megpróbálod megérteni a gyerek érzéseit. Megmutathatod neki és a világnak azt, amit a történészek egyébként rég tudnak: a mostohaság nem jár együtt a gonoszsággal, a hatalomvággyal, a rossz bánásmóddal. A nevelt gyereked soha nem hordozza a te génkészletedet (elvileg emiatt kéne idegenkedned tőle), de pont az emel ki a többiek közül, hogy nem ettől teszed függővé a szeretetedet.
