Ezerszer hallott történetek és tényként ismert dolgok, melyekről azt hinnéd, a valóságon alapulnak, pedig többnyire a fantázia szüleményei. Lerántjuk a leplet a történelem legismertebb mítoszairól.
„Te is, fiam, Brutus?” („Et tu, mi fili, Brute?”) – kiáltott fel Julius Caesar, amikor az életére törő összeesküvők között felismerte barátját és örökösét, Quintus Caepio Brutust. A római államférfi utolsó szavait mindenki ismeri, de vajon tényleg elhangzott a híres mondat, sőt, mondott-e bármit is Caesar, miközben gyilkosai végeztek vele?
Kr. e. 44. március 15-én, vagyis március idusán a római szenátus 60 tagja 23 tőrdöféssel gyilkolta meg Caius Julius Caesart, aki – legalábbis a történetírók tanúsága szerint – Pompeius szobrának lábához zuhant, és a szenátorok szeme láttára lehelte ki lelkét. Az eseményről talán leghitelesebben beszámoló Plutarkhosz szerint Caesar végig néma maradt, miközben elvérzett, egyedül a tógáját emelte az arca elé, amikor megpillantotta a merénylők soraiban Brutust, míg Suetonius a Caesarok életében azt állítja, az államférfi csak az első szúrásnál hallatott halk sóhajt. Utóbbi szerző hozzáteszi, egyesek szerint a rárontó Brutusnak így szólt: „Te is, fiam...”, ez azonban csupán pletyka.
A híres – és nagy valószínűség szerint soha el nem hangzott – mondat valójában több mint másfél évezreddel később, William Shakespeare 1599-ben bemutatott Julius Caesar című darabjának köszönhetően vonult be a köztudatba: a harmadik felvonás első színében a címszereplő az őt utoljára ledöfő barátjának megdöbbenve kiáltja: „Et tu, Brute! Then fall, Caesar” (Vörösmarty Mihály fordításában: „Brutus te is? úgy halj meg, Caesar”), egy pillanattal később pedig holtan zuhan össze. Az irodalomtörténészek szerint Shakespeare a mondatot pályatársa, Richard Edes tizenhét évvel korábban született és ma elveszettnek számító, latin nyelvű Caesar Interfectus című darabjából emelte át.
Szintén Shakespeare számlájára írhatjuk, hogy Brutus Júdás-szerű árulóként, az összeesküvés egyik főkolomposaként maradt meg az utókor emlékezetében, míg valójában csupán egyszerű résztvevője volt a puccsnak, melynek vezetője az ókori források szerint Caesar régi jó barátja és hű harcostársa, Decimus Junius Brutus Albinus volt. Decimus ugyan megjelenik Shakespeare művében, a szerző azonban hibásan, Deciusként nevezi őt meg, és végig a háttérben tartja, míg a merényletet elsősorban Brutus és Gaius Cassius Longinus számlájára írja, akik egyáltalán nem álltak annyira közel Caesarhoz, mint a valódi főszervező.
Ha tisztázni szeretnél egyéb történelmi tévhiteket, kövesd sorozatunkat, amelyben jól ismert, de nem feltétlenül igaz történeteknek járunk utána.
