A szeretlek az egyik legszebb szó a világon, s ki mástól szeretnénk ezt minél gyakrabban hallani, mint a gyerekünktől? Ám ő nem mindig partner ebben, sőt. Mit kezdjünk azzal, amikor azt vágja a fejünkhöz, hogy nem szeret?
Jellemzően a 2-3 éves kor az, amikor először találkozunk azzal, hogy a gyerek kifejezi a negatív érzéseit – mégpedig irántunk. Nagyon sok változás történik ebben a korban. A gyerekünk, aki eddig rajtunk csüngött, hirtelen elkezd többet játszani egyedül vagy kis barátok társaságában. Egyre fontosabbá válik a gyerektársaság, közben pedig az otthoni viselkedés során is változásokat tapasztalunk. Imádni való csemeténk egyre többször tűnik dühösnek, apró dolgok is felbosszantják, amelyekkel korábban még semmi baja nem volt. Úgy tűnhet, semmi sem jó neki. Pláne nem az anyja.
Néhány gyerek képes alaposan megijeszteni a szüleit azzal, hogy közli velük, nem szereti őket, azt akarja, hogy örökre menjenek el, de legalábbis hagyják békén. Vagy közli, hogy az apját szereti, az anyját nem, vagy fordítva. Az „utállak!” is sokkal többször hangzik fel, mint ahányszor hallani szeretnénk. S teszi ezt a csemete egy szerető, boldog családban, ahol odafigyelnek rá. Miért?!
Dr. Heather Wittenberg szerint teljesen természetes, hogy a gyerek időnként egyik vagy másik szülőjéhez húz, pláne 3-5 éves korában. Egyrészt teszteli, hogy valóban feltétel nélkül szeretik-e őt – azaz ha csúnyát mond, ha egyenesen visszautasítja a gondoskodást, akkor sem változnak a szülei érzelmei. Másrészt a kis elmének kezelnie kell azt, hogy egyszerre több embert szeret. A fejlődés része az, hogy időnként apához, aztán anyához húz, ám ez nem jelenti azt, hogy a másik szülőjét nem szereti tiszta szívéből.
Az utálat része a normális fejlődésnek
Noel McDermott pszichoterapeuta tovább nyugtatja az aggódó szülőket. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy nagyon fontos, hogyan reagálunk arra, amikor a gyerek azt mondja: nem szeretlek! Ez a mondat az érzelmi és pszichológiai fejlődés normális része, ugyanakkor az, ahogy mi, szülők kezeljük ezt a szituációt, modellként szolgál a gyerekünk számára. Tehát nagyon is számít, hogy ne essünk pánikba. Tudnunk kell, hogy nagyjából tízéves korig az a mondat, hogy Nem szeretlek! általában a csalódás és a frusztráció kifejeződése, és nem egy mély igazságtartalmú visszajelzés a gyerek állandó érzelmeiről. A célja a bántással általában az, hogy megkapja, amit akar: egy meg nem vásárolt tárgyat a boltban vagy egy tiltás feloldását.
Készüljünk fel rá előre!
Ahhoz, hogy valóban megfelelően reagáljunk a fájó mondatra, fel kell rá készülnünk. Igen, hallani fogjuk még párszor. Időnként azért, hogy a gyerek arra ösztökéljen, hogy engedjünk neki egy vitás kérdésben. Máskor azért, mert fejlődési szintje még alacsony, s nem tudja, hogy fejezze ki az érzelmeit – vagy egyáltalán, hogyan különítse el őket egymástól. Ha csalódott, elvesztette az irányítást, fáradt vagy éhes, ehhez az eszközhöz nyúl, de nem gondolja komolyan – nem is tudja még komolyan gondolni. Ezért ne sértődjünk meg, ne pityeredjünk el, ne tagadjuk le az érzéseit, ne vágjunk vissza, mert nem egy felnőttel beszélünk, hanem egy érzelmeivel küzdő gyerekkel, aki tőlünk várja, hogy megtanítsuk a helyes feszültséglevezetési módszerekre.
Mit jelent pontosan az, hogy nem szeretlek?
Egy hároméves még nem tudja elmondani, hogy anya, nagyon frusztrált vagyok, mert úgy érzem, önállósodni szeretnék, te pedig ebben látszatra akadályozol, de azért továbbra is te vagy a legfontosabb személy az életemben. Vagy hogy utálom a jelenlegi érzéseimet! Vagy akár azt, hogy utálom ezt a helyzetet, úgy érzem, nem értesz meg, nem figyelsz rám! Ehelyett belénk rúg, ha megpróbáljuk megfogni a kezét, amikor átkelünk a zebrán. Nagyon fontos, hogy szülőként ne arra az adott mondatra vagy cselekedetre reagáljunk, hanem értsük és kifejezzük azt, ami mögötte van. Például egy bokán rúgásra reagálhatunk úgy, hogy Ez nagyon fájt. Kérlek, ne csináld ezt. Látom, hogy nagyon dühös vagy, mérges vagy rám. Nyugodtan lehetsz az, de akkor inkább toporzékolj egyet. Nagyon fontos, hogy megtanítsuk a gyereknek, hogyan ismerje fel az érzéseit. Ehhez arra van szükség, hogy elismerjük őket, azaz megengedjük neki, hogy dühös vagy frusztrált legyen. Ahogy magunknak is megengedjük. A kérdés az, hogyan fejezzük ezt ki. Beszéljünk minél többet akár arról, mi hogy érezzük magunkat – Nagyon ideges vagyok, hogy megint a dugóban araszolunk és elkésünk a nagyiéktól, félek, hogy megbántom a késésünkkel, de a közlekedést nem tudom megváltoztatni. Tehetetlennek érzem magam, és ez elképesztően dühít – mert ebből a gyerek meglátja, hogy mennyiféle érzés létezik a világon, s hogy azokat ki lehet fejezni, a frusztrációt pedig le lehet vezetni.
S ami még lényeges: a cselekedetet el lehet különíteni az érzésektől. Például nem tetszik, ahogy most viselkedsz, de attól még szeretlek. Ha a gyerek azt látja rajtunk, hogy validáljuk az érzéseit, megfogalmazzuk őket, figyelünk rá, meg akarjuk érteni őt, megtanítjuk rá, hogyan kezelje a dühét, képesek vagyunk visszatérni egy vitás kérdésre akkor, amikor már mindketten megnyugodtunk, akkor a lehető legjobb nevelést biztosítjuk számára.
