Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A gyereket már csak a vakáció érdekli, de valamit a szülőnek is ki kell raknia a Facebookra. Pedig a kitűnőkultusz elég káros.
Bizonyítványhelyzet van. Elsőként azokról a majdnem kitűnőkről fogunk beszélni, akik lehettek volna azok, de valami miatt mégsem lettek. Első világbeli probléma jön, előre szólunk.
Ismerősöm negyedikes gyerekét égbekiáltó igazságtalanság érte: lerontották a mindig kitűnő bizonyítványát, becsúszott egy négyes. Méghozzá rajzból, pardon, vizuális kultúrából, holott a gyerek láthatóan ügyesen rajzol. Mármint amennyire én meg tudom ítélni (semennyire, gőzöm sincs, hogy mi a szint rajzból, negyedik osztályban).
Csalódottak a szülők, csalódott a gyerek, sosem volt még bizonyítványban négyes, most mi lesz?
Mi lenne? Hát semmi.
A „lerontott” bizonyítvány egyébként a legtöbb tanítónak, tanárnak is nagy dilemma, főleg, ha valamelyik készségtantárgyról van szó (és most nem azokról beszélünk, akik direkt büntetni akarják valamiért a gyereket). Vannak, akik soha, semmilyen körülmények között, senkinek nem adnak négyest, csak ötösöket osztogatnak. Van is benne ráció: a pedagógiai cél az, hogy a gyerekeknek sikerélménye legyen, és szeressék a tantárgyat, de főleg a tevékenységet, amiről szól.
Így történt, hogy a gyerekem osztályában testnevelésből öt egész az osztályátlag, áldassék a tanár neve, és valóban alig várják a gyerekek a „Zolitesit”.
Ezzel szemben a legrosszabb átlagot ének-zene tantárgyból érte el az osztály, és bár ki tudja, melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás, gyenge osztályátlag, vagy a madrigálok és motetták utálata, a kettő ma már egybeforr.
A minap azt mesélte egy tanító, akinek az osztályában egyébként 15 kitűnő lett, hogy neki az év végében a legnagyobb dilemma a készségtantárgyak osztályzása. Teljesítmény szerint osztályozzon-e, vagyis aki nem tud, mondjuk, rajzolni, annak adjon nyugodtan négyest, és semmi mással ne törődjön?
Vagy igyekezet szerint: nem baj, ha nem tud rajzolni, lényeg, hogy akarjon? Vagy elvárás szerint: akinek amúgy kitűnő a bizonyítványa, az kapjon ötöst, akármilyen rondát kapar, ha meg úgyis egy csomó négyese van, és még ügyetlenül is rajzol, akkor mehet a négyes? (Nem, az még sosem fordult meg a fejében, hogy készségtantárgyból négyesnél rosszabb jegyet adjon bárkinek.)
És ott van még a negyedik tényező is: melyik szülő szedi le a gyerek, vagy a tanár fejét, ha becsúszik egy négyes? Bevallotta, ez nagyon is gyakorlati kérdés, és elég gyakran módosította már az eredeti tervet. Vannak ugyanis anyukák/apukák, akik azonnal berongyolnak a tanárhoz, amint megszimatolják, hogy nem lesz kitűnő valami miatt a bizonyítvány, és addig érvelnek, egyezkednek, mosolyognak, könyörögnek, fenyegetőznek, vagy próbálkoznak megvesztegetéssel, amíg a tanár be nem adja a derekát.
És van a minősített eset, amikor a tanár tudja, hogy a szülő neki ugyan nem fog szólni, de a gyereket aránytalanul nagy büntetés éri, ha nem hozza a várt eredményt, úgyhogy inkább vesz egy nagy levegőt, és beírja az ötöst.
Miközben sokszor teljesen hiába magyarázzák a szülőnek, hogy a „kitűnő bizonyítvány” nem több egy plecsninél. Ezen a szinten, ahol a négyeseket és az ötösöket osztják, a világon semmi nem múlik rajta, hogy a gyerek énekből vagy rajzból, esetleg környezetismeretből melyiket viszi haza az év végén.
Nem a kitűnőkből lesznek a topmenedzserek
Általában a gyereknek is mindegy, őt már úgyis csak a vakáció érdekli, a szülők viszont szeretnek büszkélkedni a kitűnő bizonyítvánnyal, különben mi kerül ki a Facebookra? És hát az „idén is kitűnő” sokkal jobban néz ki, mint a „négyes-ötös lett”. Pláne, mint a "hármasnégyesötös". Pedig, ez nem sokat jelent a jövőre nézve. Ahogy Vekerdy Tamás is elmondta nekünk, nem a kitűnőkből lesznek a topmenedzserek.
A kitűnőkultusz egyébként a tanító szerint elképesztően káros. Na, nem az, hogy a szülő büszke a kitűnő gyerekére, hanem az, ha ezen múlik, hogy büszke-e. Ha csak a tökéletes jó neki, ha nem a rengeteg belefektetett munkát értékeli, és a tudást, az eredményeket, hanem azt hiányolja, amivel jobb is lehetett volna.
Megvolt már az érzés, amikor egész nap kőkeményen dolgoztál, hogy szép, tiszta legyen a lakás, majd megjött valamelyik családtag, végighúzta az ujját az ajtókeret tetején, és jelentőségteljesen felmutatta, hogy poros? Na, pont ilyen érzés a gyereknek, amikor fanyalognak a jegyein. És ez még a jobbik eset, a rosszabb, amikor ő maga is elhiszi magáról, hogy értéktelen, mert nem lett kitűnő.
