Sok családban viták és könnyek forrása, hogy a szülő szerint lusta az iskolás gyerek, nem tanul, nem elég önálló. A kérdést érdemes tágabb összefüggésben nézni: ilyenkor az is fontos, hogy vajon jó helyen van-e az a gyerek, megfelelő-e számára az iskola, jó-e a kapcsolata a tanítókkal.
Ha a válaszunk ezekre a kérdésekre pozitív, tehát nem gondoljuk, hogy totális mellélövés volt az iskolaválasztás, akkor jönnek azok a szempontok, hogy szülőként hogyan lehet segíteni, és hogyan nem kéne lerombolni a gyerek lelkesedését.
Amikor már baj van, akkor nehéz elhinni az igazságot, hogy a gyerekek alapvetően motiváltak. Ez jó hír: nem kell csodát tennünk, felépítenünk valamit a semmiből. A gyerek szeretne tanulni, szeretne tudni, vágyik a sikerélményre. Gondoljunk arra, hogy járni és beszélni is úgy tanult meg, hogy nem kapott érte jutalomfalatokat.
És a legtöbb iskolás lelkesen indul útra az első nap, mert – akkor még – izgalmas kalandnak tűnik neki, ami előtte áll. A szívfacsaró tény az, hogy sajnos sokat teszünk felnőttként (tanítói és szülői szerepben is), hogy leromboljuk ezt a motivációt. Leromboljuk, mikor elkezdünk jutalmazni és büntetni, amikor a kritikát és szorongást próbáljuk eszközként használni, amikor nem az életkornak megfelelő módszerekkel tanítunk, és nem a józan észnek megfelelő mennyiséget, és amikor a valódi élet kincseit olyan szárazon tálaljuk, hogy a gyerek nem tud hozzá kapcsolódni. Ezek nagy része az iskolán múlik, de a szülő is segíthet vagy árthat. Nézzük, mivel!
„Nem igaz, hogy nem érted” helyett „Elsőre nehéz, de menni fog”
A legfontosabb azt megértenünk, és mindig szem előtt tartanunk, hogy a gyerek akkor fog tudni tanulni, erőfeszítést tenni egy anyag befogadására, és kitartani az unalmasabb részeknél is, ha megmarad a pozitív viszonyulása a tananyaghoz, és saját magához, mint aki képes azt elsajátítani. Minden, ami ezzel szembe megy, rombolja a motivációját.
A romboló megjegyzések közé tartozik, ha fenyegetjük, hogy nem lesz belőle semmi, ha nem kapja össze magát. Rombol a kritika, hogy „nem igaz, hogy nem vagy képes megérteni”, ami valójában azt jelenti, hogy „hülye vagy”, hiszen olyankor szoktuk mondani, mikor a gyerek épp tényleg nem érti. Inkább biztassuk, hogy „hát igen, ez elsőre nehéznek tűnik, de menni fog”. És amikor egy kis részt megért belőle, rögtön nyugtázhatjuk, hogy egy lépéssel máris előrébb van, tehát megy ez, menni fog a többi is, csak léptenként haladjunk!
Kis lépések, közösen!
Különösen akkor fontos ez, amikor már elmérgesedett a helyzet, és az egyik tantárgyat szívből gyűlöli. Ilyenkor az is rossz, ha nem foglalkozunk a problémával, hiszen akkor csak gyűlni fog az anyag, amit be kellene pótolni, és az is, ha az utált tantárgyról kezdenek szólni az estéink. Idézzük fel: a legfontosabb a pozitív érzelmi viszony!
Ez a gyakorlatban azt jelenti, nézzünk ki a gyerekkel közösen egy kis (ez fontos: kis) szakaszt, azt olvassa el, próbálja nekünk elmagyarázni, mintha mi lennénk a tanítvány. Ha elakad, együtt megnézzük és értelmezzük. Az egész ne legyen több fél óránál! Ha így megemésztettünk egy kis részt, együtt örülhetünk, hogy lám, mégse hal bele az ember, ha ezzel foglalkozik. Dicsérjük meg, hogy megküzdött vele, noha nem ez a szíve csücske! Legközelebb is kicsit vegyünk addig, míg a gyerek szorongása nem enyhül, és nem múlik a tantárgy mumusstátusza.
A fentiekből úgy tűnhet, mintha mindig fogni kéne a kezét a tanuláshoz. Épp ellenkezőleg, csak akkor támogassuk aktívan, ha tényleg elakadt! Egyébként alapvetően az ő saját ügyeként kezeljük a tanulást, amire nem kérdezünk folyton rá (megírtad már a leckét??), nem kérjük számon, magyarán, nem ütjük bele az orrunkat. Ez azért fontos, mert csak így tudja megtapasztalni, hogy ez az ő felelőssége, és így lehet sikerélménye.
Ha úgy érzi, mi noszogatjuk, ő pedig csak passzívan elviseli azt, akkor abból nem lesz se siker, se önállóság. Ezért nem jó sem a büntetés, sem a jutalmazás, az is külsővé teszi a motivációt, azaz megöli a belső lelkesedést. Elég jutalom, ha együtt örülünk az eredményeknek, az inkább megerősíti a belső késztetést. Akkor segítsünk, ha kifejezetten kéri, és vonuljunk ki belőle, amint lehet.
Ha valamit nem ért, javasolhatjuk, hogy tegye félre, foglalkozzon mással, olvassa el újra, és csak akkor nézzük meg együtt, ha másodjára sem érti. Ilyenkor is jó, ha ő kezdi el magyarázni, és mondja el, melyik pont az, ami nem világos. Azaz ne vegye át a szülő az aktív szerepet, miközben a gyerek félálomban hallgatja a magyarázását, persze egész máshol járva gondolatban.
Kudarcok márpedig lesznek!
Ha mindenki megteszi, ami tőle telik, akkor is elkerülhetetlenül lesznek kudarcok. Ez mint megállapítás, magától értetődőnek tűnik, ám a szülők mégis hajlamosak úgy reagálni, mintha összedőlt volna a világ, és a gyereknek szégyellnie kellene magát, amiért rossz jegyet hozott. Mintha ezzel tudnánk őt jobb eredményre sarkallni. Holott ezzel éppen ellentétesen hatunk: ha a „szégyelld magad” álláspontra helyezkedünk, azzal inkább sodorjuk egy önbizalomhiányos, passzív állapot felé, amikor már nem hiszi, hogy érdemes erőfeszítést tennie.
A „sajnálom, hogy ez most nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, de legközelebb jobb lesz, tudok-e benne segíteni” sokkal építőbb hozzáállás.
Sajnos abban nevelkedtünk, hogy minél ridegebbnek és keményebbnek kell lennünk, ha eredményes gyereket akarunk. A valóság épp az ellenkezője, a tartós és belső motivációhoz a biztatáson és a részeredmények, az erőfeszítés elismerésén keresztül vezet az út.
Cziglán Karolina
pszichológus
