Vajon tényleg törvényszerű, hogy ne legyünk jóban a kamasz gyerekkel? Nézzük, mi az, ami a szülőn múlik!
Sokan előre félnek tőle, hogy mikor beköszönt a kamaszkor, el fog romlani a kapcsolatuk a gyerekkel. Akinél eleve vannak súrlódások, azért szorong, hova fajulhat ez még, akinek pedig igazán bensőséges a kapcsolata a gyerekével, úgy érzi, van mit veszítenie. Vajon tényleg törvényszerű, hogy ne legyünk jóban a kamasz gyerekkel? Nézzük, mi az, ami a szülőn múlik!
Először is fontos leszögezni, hogy bár átfogóan szoktunk beszélni a kamaszkorról, a kamasz gyerekek ugyanolyan különbözőek, mint ahogy már a kisbabáknál is megmutatkozik a különböző temperamentum, a dackorszak is sokféle, és minden szülő, akinek több gyereke van, tapasztalja, hogy az egyikkel könnyebben egymásra hangolódnak, míg a másikkal nehezebben jönnek ki. A kamaszkor sem teszi egyformává a gyerekeket, még ha el is mondható általánosságban, hogy a kritikai érzéke bizonyára meg fog nőni a csemetének, és valószínűleg az eddiginél is érzékenyebb lesz arra, mennyire hiteles a szülő.
A pszichológiában Rogers óta központi fogalom a hitelesség, ő a jó terapeuta egyik fő tulajdonságaként említette az empátia és a kliens feltétel nélküli elfogadása mellett. Nem csoda, mikor hasonlóságot találunk arról beszélve, amit a jó szülő és a jó terapeuta adhat, hiszen mindkettőnek egy érzékeny, sebezhető állapotban, időszakban lévő emberrel kell kapcsolatot teremtenie, támogatnia őt.
A hétköznapi életben elsőre nehezen megfogható, mégis mit jelent hitelesnek lenni. „Na jó, de hogy csináljam?” – vetődik fel a jogos kérdés. Nem érdemes túlmisztifikálni: ez azt jelenti, vállaljuk fel magunkat, beleértve a gyengeségeket, bizonytalanságokat, tökéletlenséget is, és ne próbáljunk valamilyen hamis képet fenntartani. Itt két nehézségbe ütközünk: az egyik, hogy szeretnénk, ha legalább egy kicsit felnézne ránk a gyerek. A másik, hogy olykor mi magunk sem tudjuk, mi igaz, és mi az, amit csak hinni szeretnénk magunkról.
Mikor úgy érezzük, a kamasz épp ott mar belénk, ahol a legérzékenyebb pontunk van, akkor amögött nem biztos, hogy rosszindulat áll, inkább az a szándék, hogy a számunkra kényelmes máz mögé láthasson. Mikor egy családanya büszke rá, hogy milyen mesterműveket alkot a konyhában, és minden rokon, barát dicséri, és a tizenéves gyereke az egyetlen, aki megmondja, hogy ez most nem ízlik neki („ehetetlen, undorító”), akkor nem azért teszi, mert fájdalmat akar okozni, hanem mert szomjazik az őszinteségre. Arra az őszinteségre, amikor például nem kell megjátszani, hogy anyának minden főztje finom, mert tudjuk, hogy ő ettől érzi magát jól. Magyarán, a kamasz nem kíváncsi a szerepeinkre, a klisékre, irritálják azok, mert hazugnak érzi ezeket.
Úgy tűnik, az őszinteség és a kritikai szellem előbb érik meg, mint az, hogy az ember lássa, bizonyos igazságaihoz nem muszáj ragaszkodnia, ha szereti a másikat. A fiatal sokkal később válik együttérzővé a szüleivel, ebben az időszakban még csak élesen látja a hibáikat.
Ennek megvan az oka, ez egy fejlődési állomás, és baj, ha kimarad. Így tanulja meg a gyerek, hogy a saját szemével lásson, már ne fogadja el automatikusan a számára tekintélyt jelentők látásmódját. De sokkal később jön majd az a belátás, hogy bizonyos igazságokat nem kell kimondani, főleg, ha az a másiknak fáj, illetve, hogy attól, hogy ő valamiről meg van győződve, a másik látásmódja is ugyanolyan érvényes. A kamasz világképében az igazság nem relatív. A tizenéves nem undokságból ragaszkodik a véleményéhez, hanem még nem érti, érzi át árnyaltan, hogy a másik szemszögéből az a történet hogy néz ki.
A hitelesség felé vezető úton az első lépés, ha megértjük, mi vezérli a gyereket. Ha értjük, hogy szeretne másfajta, igazibb kapcsolatot velünk, amiben új arcunkat, az esendőt is látja, akkor már talán az is könnyebb, hogy partnerek legyünk ebben. Ez pedig azt jelenti, hogy nem játsszuk el, akinek mindig igaza van a gyerekkel szemben, és nem várunk el tőle valamilyen előre elképzelt viszonyulást, egy számunkra kényelmeset, ami nem bolygatná meg az önmagunkról alkotott képet.
A hitelesség bizonyos szempontból kockázatos, mert az ember maga is megtudhat újat önmagáról, ugyanakkor felszabadító is, mert ilyenkor kiderül, hogy akkor sem dől össze a világ, ha nem vagyunk tökéletesek. Ha azt mondom: „igazad van fiam, ezt most elszúrtam”, sőt „igazad van, most a saját elveimmel ellentétes dolgot tettem”, akkor nem összeomlás következik, hanem az, hogy a gyerek meglepődik, hogy valódi, őszinte reakciót kapott, és érezni fogja, hogy hús-vér szülei vannak, akikkel lehet értelmesen beszélni. Persze csak akkor, ha ezek nem önostorozó, védekező mondatok, amiknek az a célja, hogy megsajnáljon a gyerek, hanem egyszerűen annak felvállalása, hogy vannak jó és rossz tulajdonságaink, lépéseink is.
Cziglán Karolina
pszichológus
