Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Beszéljünk a vetélésről! És most a férfiak se menjenek ki a szobából!
„Elvetéltem, de ezt ne mondd el senkinek, jó?” - szólt a telefonba egy barátnőm. „Jó” – válaszoltam. Pedig nem is jó. Miért nem merünk beszélni erről a témáról? Miért számít még ma is tabunak a vetélés? Miért hagyjuk, hogy magunkra maradjunk a mázsás teher alatt? Miért jobb ez így nekünk? Jobb ez így nekünk?
Én kétszer elvetéltem, úgyhogy nagyjából tisztában voltam azokkal az érzésekkel, amikkel barátnőm szembesült az utóbbi pár hétben. És amikkel eddig csak magát emésztette. Mert amíg nem beszélünk egy bizonyos problémáról, addig magunkra maradunk azokkal a „bűnös” gondolatokkal, amikről valószínűleg azt gondoljuk, hogy csak mi vagyunk ennyire szemetek/hülyék/önzőek, hogy ilyenek egyáltalán eszünkbe jutottak. Csak azoknak az embereknek tudunk megnyílni (vagy azoknak sem), akikről tudjuk, hogy már átestek egy vetélésen. És ezáltal az sem derül ki, hogy mennyi nőt és párt érint ez a probléma. Pedig sokat. Nagyon sokat.
Amikor először estem át a vetélésen, a nőgyógyászom azzal próbált „nyugtatni”, hogy a klinikailag felismerhető terhességek kb. 25 százaléka, a fogamzások 60 százaléka végződik vetéléssel. Tehát – ha az első adatot nézzük – minden negyedik nő érintett. És mégsem beszélünk róla, pedig ismerve és kibeszélve egymás érzéseit talán könnyebb lenne feldogozni a veszteséget.
Ahogy beszélgettünk a barátnőmmel, és sorolta, hogy mik jutnak eszébe és hogy mennyire szégyelli magát, amiért olyanokat gondol, feltörtek belőlem is a régi érzések. És az is tökéletesen látszott, hogy szinte ugyanazok az érzések, reakciók merültek fel bennünk.
A szégyen. Amikor azt gondolod, hogy még arra sem vagy képes, hogy kihordj egy gyereket. Mert hibás áru vagy, nem is vagy igazi nő, szégyelled magad, hogy nem sikerült. Ez még akkor is így van, ha az orvosi eredmények mást mondanak.
Irigység. Amikor tele az utca terhes nőkkel, minden ismerősünk babás és/vagy terhes képet posztol, amikor az áruházban csak terhes nőket látsz, vagy a buszon kell átadnod a helyed egy terhes nőnek. Minden alkalommal, mintha egy kést forgatnának a szívedben. És nem, nem tudsz jó képet vágni, amikor a munkatársad is bejelenti, hogy terhes. Irigy vagy. És mérges. És haragszol. És mindeközben pedig lelkiismeret-furdalásod van, és gyanakodva nézel magadra, hogy hogyan lehetsz ennyire szívtelen.
Te jobban csinálnád... Amikor látsz egy kisgyerekes nőt az utcán, amint éppen a cirkuszoló-hisztiző gyerekét próbálja átrángatni a zebrán. És akkor azt gondolod, hogy ez nem is anya. Mert te sokkal jobban csinálnád, és te SOHA nem tennél ilyet a gyerekeddel, és milyen rohadt igazságtalan a sors, hogy te, aki tökéletes, minden helyzetben türelmes és megértő anya lennél, elvetélsz, ez a paraszt meg azt sem tudja, micsoda kincs van a kezében, aztán meg itt rángatja.
Önhibáztatás. Amikor azt gondolod, hogy csakis te tehetsz a vetélésedről, és keresed azt a momentumot, amikor hibáztál, és biztos azért ment el a baba; hogy nem kellett volna meginni azt a fél cent pálinkát (igaz, akkor még fogalmad sem volt róla, hogy terhes vagy); nem kellett volna elszívnod azt a cigit, nem kellett volna azokat a gyakorlatokat csinálni edzésen...
Nem is vagyok jó anyának, nem jött el az idő az anyaságra, semmi nem történik véletlen... Ezeket a gondolatokat általában az ezotériában és miegymásban lelkesen hívő ismerősök szokták az emberbe plántálni, nálam legalábbis ez volt a helyzet. Aztán már ment magamtól is. Amikor tök ismeretlen emberektől megkapod, hogy biztos még nem vagy felkészülve, és majd megint teherbe fogsz esni, ha már készen állsz rá. És amikor aztán már magad is elhiszed ezeket a baromságokat. Én egy gyógynövényes boltban próbáltam épp méhpempőt venni, hogy az első vetélésem után mielőbb újra teherbe tudjak esni, mire az eladónő kicsit sem tapintatosan közölte, hogy ő úgy látja, hogy nem véletlenül nincs még gyerekem, és még idő kell nekem, hogy megérjek a gyerekre. Sírva jöttem ki a boltból. De utána végig ezen gondolkodtam, és talán igazat is adtam neki. Nem szabadott volna.
És minden érzés mögött ott húzódik az állandó lelkiismeret-furdalás. Ez nem egy megoldás-cikk, nem írom le, hogy hogyan kell ezeken a gondolatokon átlépni, csak azt akartam leírni, hogy igen, valóban léteznek ezek az érzések. És természetesen előjönnek szinte mindenkinél, aki átesett már egy vagy több vetélésen. Nem is gondolnánk, hogy akár a közvetlen környezetünkben is mennyi embert érinthet ez a probléma. Beszéljünk róla! Könnyebb lesz.
