Nagy mozibajárók vagyunk a fiammal, így az elmúlt évek gyerekfilmes termésének nagy részét láttam. De régen varázsolt el annyira gyerekfilm, mint az Elliot, a sárkány. Helyenként ugyan giccsbe hajlik, mégis működik, ami leginkább annak köszönhető, milyen természetesen működik a vásznon a két főszereplő: a kisfiú és a sárkány.
Teljesen logikus, hogy a filmet párhuzamba állítsuk az év másik, szintén digitális és élőszereplős, szintén Disney, szintén remake, szintén elhagyatott gyerek felnő a vadonban sztorit bemutató klasszikusával, A dzsungel könyvével. Akkor, annak ellenére, hogy lenyűgözött a képi világa, valahogy mindketten ásítozva jöttünk ki a teremből. Ott az egyetlen élő szereplő a Mauglit játszó kisfiú, aki bár nagyon ügyes volt, mégis simán lejátszották a vászonról az animált állatok. Túl sokszor volt az az érzésem, hogy „amúgy ez a gyerek egy üres stúdióban ül, a zöld háttér előtt”. Ez eléggé megnehezíti az azonosulást. Ha választanom kéne, hogy melyik filmre ülök be a kettő közül, akkor biztos, hogy az Elliotot választanám.
A sztori
Az Elliot, a sárkány egy 1977-es Disney-film, a Peti sárkányának újrafeldolgozása. Persze a 2016-os technika rajzolt sárkánya már teljesen más, mint a másik változat rajzfilmszörnye: a mostani Elliot egy valós, morgó, lélegző, élő állat, aki úgy mozog a vásznon, hogy a róla alkotott illúziónk tökéletes. Megismerjük a sárkányt, aki a vadonban él, láthatatlanná tud válni (ezért nem látják az emberek, hacsak ő nem akarja), és ha boldog, élénk zöld színűre változik a szőre. Az egyik foga csorba, szereti a madarakat, a pillangókat, és amikor rátalál az ötéves Pete-re, akinek a szülei meghaltak egy autóbalesetben, miközben kempingezni mentek, azonnal örökbe fogadja. Olyan a feje, mint egy kutyának, hegyes fülei vannak, és nagy sárga szeme, mély hangján morog, dörmög, csahol a hátunk mögött, a szőre hosszú és sprőd, Pete belekapaszkodik játék és repülés közben. Elliot ugrál, prüszköl és tüszköl és nyáladzik (néha kicsit sok is a sárkánytaknyos poénokból), és annyira szeretnivaló ez a többtonnás viráglelkű behemót, hogy gyakorlatilag a vásznon való első megjelenésével felnőtt és gyerek egyaránt a szívébe zárja.
A film viszont attól lesz teljes, hogy a kisfiút játszó Oakes Fegley fel tud nőni egy tökéletesre animált cuki sárkány okozta kihíváshoz. Ezt nem viccnek szánom, szerintem rettenetesen nehéz dolga lehetett, hiszen Elliotot olyanra rajzolják, amilyennek lennie kell, viszont a partnerén múlik, hogy elhisszük-e létezését. Ez egy olyan színészi feladat, ami a felnőtteknek sem egyszerű (némelyik mellékszereplő látványosan kudarcot is vall benne). Fegley viszont erős, szélsőségektől mentes alakítást hoz, és van benne egy olyan kivételes belső erő, ami legalább olyan karizmatikussá és izgalmassá teszi a jelenlétét a vásznon, mint a többtonnás, zöld sárkányét. Ami azért, valljuk be, nem kis szó.
Jó színészek és kellemes poénok
A történet nem okoz különösebb meglepetéseket, Pete-et megtalálják, van benne gonosz bácsi, aki le akarja vadászni a sárkányt, van benne jó néni és bácsi, akik szabadon akarják engedni, a végén a sárkány megment mindenkit és elrepül, Pete meg visszamegy az emberek közé. Remélem, senki nem kapott a szívéhez, hogy szpojlereztem. De a didaktikus sztorit jó színészek és kellemes poénok dobják fel, meg persze az új-zélandi táj megszokhatatlan gyönyörűsége. Robert Redfordot mindig öröm és megtiszteltetés a vásznon látni, még akkor is, ha csak mellékszereplő, és Bryce Dallas-Howard is jól hozza a kedves erdész anyukát, bár eddig nem voltam különösebben meggyőzve a színészi képességeiről. (Info női nézőknek: az Éhezők viadala gyönyörűszép Senecája, Wes Bentley játssza a szakállas, flanelinges apukát. Csak úgy mondom.) A szintén dögös Karl Urban (ex-Éomer) remekül hozza a baseballsapkás tuskót, a másik gyerekszínész is hihető. Üdítő volt a történet szinte kortalanná tétele: tárcsázós telefon, igazi térképek és igazi iránytű, semmi GPS és okostelefon, kissé régimódi, de praktikus ruhák, amik utalhatnak a hetvenes évektől a kilencvenes évekig bármelyik évtizedre. Ez nyilván az eredeti történet előtti főhajtás.
Lesz itt sírás
Az egész film egy megindító és varázslatos mozi, ami annyira bevonja a felnőtteket, még a kritikust is, hogy az esti vetítésen konkrétan elfeledkeztem arról, hogy milyen fáradt vagyok, és hogy alig ettem aznap valamit. Mindenkinek nagy szeretettel ajánlom, egyvalamire figyeljenek csak oda: egy elég zúzós jelenettel indul (baleset, felborult kocsi, árva kisgyerek az erdő közepén, akit egy egész farkasfalka üldöz), és közben is van pár szívettépő jelenet (a leláncolt Elliotot én is megkönnyeztem), amiket a kisebb gyerekek nem biztos, hogy fel tudnak dolgozni. Hogy egész konkrét legyek, utoljára talán A tenger dala vetítésén hallottam ennyi üvöltve síró gyereket, pedig az egy kész sorsdráma. Életkort nem mondanék, mert minden gyereknél más, hogy mikor és mivel tud megbirkózni, de ezt feltétlenül vegyék figyelembe. Egyébként meg jó szórakozást!
